Rendezett feszültség vs rendetlen harmónia
A minap vendégségben jártunk. Érkezésünkkor a három gyermekes család legkisebbje épp apró gumicsizmájába igyekezett beleszuszakolni lábacskáit, eltorlaszolva ezzel az előszobából nappaliba vezető utat. A nagy, inkább ismeretlen, mint ismerős emberek pici helyiségbe nyomulása és fölé tornyosulása kezdetben nem zökkentette ki a gyermeket, szemlélődve folytatta a manővert. Amikor sikerült neki, boldogan felállt, illegette magát egy darabig. Ekkor belépett mögöttünk Anya is, a kislány pedig rádöbbent, hogy hozzá mérten itt mindenki idegen, így gyorsan eltorzult kicsi arca, hogy hatásosabban szólongathassa a biztonságot nyújtó személyt. Fel is kapták azonnal óvón, a fiatal édesanya könnyedén tovalibbent karján a gyermekkel, teret adva ezzel számunkra a betekintésre.
Igazi nagycsaládos, hétköznap esti, fürdetés előtti jelenetbe csöppenünk. A középső gyermek Apával játszik a földön, cserfesen magyaráz, a családfő készségesen része a játéknak, valamit papírra körmöl a gyermek instrukciói mentén. Körülöttük szétszórt játékok, ceruzák, használt rajzlapok. Kintről már sötétség borul a szobára, a vidám tevékenykedőket csupán félhomály jelzi. Meghitt káosz minden. A legnagyobb az étkezőasztalnál ül, komótosan fogyasztja vacsorája maradékát, kissé rezignált arccal figyeli a valószínűleg megszokott jeleneteket. Az asztalon egy morzsányi hely sincs, a földön ételmaradékok, leesett szalvéta, természetesen vajas felével lefelé huppant szelet kenyér, kilögybölt üdítő. A lila műanyag pohár arrébb gurul, majd még finoman és hangtalanul előre-hátra hintázik párat, miután a falatozásban lábat lógázó kamasz fenékbe billenti.
Az édesanya nem szabadkozik a felfordulás miatt, nem kezd el gyorsan, idegesen pakolni vagy arrébb toszogatni, hirtelen jött, értelmetlen feladatokkal elárasztani koszhalmon kényelmesen üldögélő fiát. Helyette kedélyesen üdítővel kínál minket, majd a szekrényből poharakat, a hűtőből nedűt vesz elő, hogy könnyedén ki is szolgálhasson bennünket. Mindezt továbbra is egy gyermekkel a csípőjén. Ezután kér egy kis időt, vetkőztetni kezdi a gyermeket és rövid időre a fürdőszobába vonul vele. Mi pedig vigyázva, nehogy rálépjünk egy fájdalmas következményekkel járó legódarabra vagy talpunk alatt tovább foszló félig rágott, nyáltól kissé szottyos ropira, közelebb osonunk, hogy helyet túrva magunknak csatlakozzunk a szendvicsbe utolsókat harapó fiúcskához és a maszatos pultra könyökölve laza beszélgetésbe kezdjünk vele.
Mindeközben a családfő is feltápászkodik. Az óvatos lépkedésben komoly gyakorlatot mutatva közelebb jön, kicsit pakol körülöttünk, helyet csinál az étkezőfelületen. Mozdulatai lazák, ráérősek, egyáltalán nem feszeng az enyhe felfordulás miatt. Meg-megáll, kérdez, a pultra támaszkodva mosolyogva belefeledkezik a válaszba. A kis cserfes középső is csatlakozik, minket is játékba von. Rendelkezésére is állunk, nem lehet nemet mondani, nem is akarunk. Kedvesen csalogat és még azt is elfogadja, hogy közben figyelmünk félig a felnőttekre essék. Itt is-ott is jelen vagyunk és ebben némán meg is egyezünk. Mindenkinek jó így.
Lassan – egyetlen finom kérésre – a középső is csatlakozik a már pancsoló kishúghoz, így az édesanya is kimerészkedik hozzánk – a lányok már egymást szórakoztatják. A halk fürdőzés előterében a felnőttek belemelegszenek a gondtalan beszélgetésbe. A szülők kezdenek kisimulni, lassan átlényegülnek, engedik el a természetesen vett, de azért nyilván fárasztó hétköznapi akadályokat, a kizárólagos szülő szerepet. Az enerváltan görnyedt testtartást kisimult felnőttek szálegyenes elevensége veszi át. Előttünk teli poharak, alattunk morzsák.
Hamarosan tiszta, illatos, mackós egyenpizsamába bújt gyermekek kandikálnak ki a fürdőszobából. Kézenfogva, teljes tudatában az így kiváltott hatásnak. Kislányos ügyetlenkedéssel pocakjukat kissé előre tolva, széles mosollyal, csillogó szemmel illegetik magukat, sütkéreznek a figyelemben, a habfürdő után ráadásként a felnőttek ellágyult tekintetében is hosszasan megfürdenek. A dicsérő szavak és a jó éjt puszik kiosztása után ki-ki szó nélkül bebújik a saját ágyába. Az édesanya nagyjából öt percre tűnik el csupán a gyerekszoba sötétjében, majd minden további nélkül csatlakozik hozzánk, hogy az aprónép a felnőttek beszélgetésének, a szülők fel-felhangzó, energiával teli, de lágy nevetésének nyugtató háttérmorajának segedelmével juthasson el az álmok birodalmába.
Hajnali kettőig folyik a kötetlen, színvonalas diskurzus. És némiképp a szesz. A kamaszfiú egy darabig csendesen, olykor szolidan be-bekapcsolódva vesz részt a nagyok eszmecseréjében, majd szinte észrevétlenül vonul el, amikor kellőképpen elfárad és a beszélgetés többé nem követhető és nem is érdekes. Saját belső órája kiválóan működik, időben jelez, késő van már, holnap iskola.
Végül jelez a miénk is. Reggel kelni kell, jön a vizes, no meg várnak az óvoda, iskola, munka körök. Szépen-lassan összeszedelődzködünk, magunkra operáljuk a rengeteg réteg melegséget, majd az általunk használt poharakat, a maradék popcorn és chips forgácsokkal bélelt fenekű tálakat, a békésen szuszogó gyerekeket és az otthonos légkört magunk mögött hagyva kilépünk a hideg őszi hegyvidéki levegőre. Vendéglátóink készséggel a kapuig kísérnek, váltunk még pár kedélyes szót, végül egymást átkarolva hazaandalgunk a kéményekből kiáramló füst által karcolt koromfekete ég alatt.
Én pedig elgondolkodom. Vajon számít ez? Fontos, hogy a vendégek fogadására minden csillogjon és kapitányos rendben sorakozzanak az illedelmesre fésült gyerekek? Annyi családot látni, ahol kényszeres rend fogad, az étel a szervírozáshoz a nagymamától örökölt szépnek mondott, kissé ódivatú tálalóedénybe kerül át – növelve a mosatlant, a vízfogyasztást, a munkát. Ahol a háziasszony idegesen, kapkodva pörög és a társaságba való belefeledkezés helyett azon sopánkodik, hogy mennyi dolga volt, már megint nem lett kész és hogy a Jancsika sem pakolt el a szobájában, a Pista meg nem vitte ki a szemetet, pedig ötször kérte. Senki nem boldog, egy gyufát nem lehet arrébb rakni, egy felmarkolt szennyeskupacból kiejtett zokni is bűn, és a salátához sem merünk hozzányúlni a rajta lévő színpompás díszítéstől. Anya, a család lelke tiszta ideg. Mindezt a rend nevében ugye. A rendért, amibe belekapaszkodhat, ami számára keretet, biztonságot nyújt. De amely uralja, felemészti őt és terheli környezetét, a családi légkört, kapcsolódását a legfontosabbakkal.
Ahhoz is volt már szerencsém, hogy egy édesanya annyira bepánikolt attól, hogy még csak mászni tudó korban lévő gyermeke elevickélt a fehérneműs fiókhoz, kihúzta és elkezdte kirámolni azt, hogy odaszaladt hozzá és indokolatlan erővel visszacsapta a fiókot. Az apró gyermekujjakkal együtt. Éktelen ordítás, kétségbeesés, bűntudatos fiatal nő, szemforgató fiatal férj. Vibrálás, feszültség. A szorongás, a tökéleteshez való ragaszkodás, a kontroll vágya felesleges hibát és rossz érzéseket szít ismét. Épp azt, amit kétségbeesetten igyekszünk elkerülni.
Persze láttam már mosogatóban felhalmozott ételmaradékoktól kornyadozó tányértornyok, szétdobált ruhák, széttört játékok, széttépett könyvek, morzsahegyek tetején dohányozva üldögélő anyát is, aki sziszegő hangon, elfojtott gyűlölettel beszélt gyermekei apjához, miközben amaz a feleségnek való megfelelési igyekezetében, jobb eszköz hiányában üvöltve próbálta terelgetni a földön vergődő kölyköket.
Ítéletet mondani tehát sem a rend, sem a rendetlenség javára nem fogok. Mindenki döntse el maga, hogy a káoszban vagy a rendben leli meg a saját harmóniáját. A kulcs nem e kettő ellentétében, jó vagy rossz mivoltában rejlik. A feszültség megléte avagy hiánya az, ami döntőbíró lehet abban, hogy egy otthoni környezet kellemes vagy kellemetlen, ily módon pedig, hogy jó-e ott gyermeknek vagy felnőttnek lenni. Végeredményében tehát felfüggeszthetjük a szemöldök összehúzást vagy az elborzadó, lopott pillantásváltásokat az ízlésünkhöz mérten kissé kupisabbnak vagy koszosabbnak tűnő háztartásokba belépve. S ugyanígy a patikás rend láttán is elfelejthetjük az elhamarkodott ítélethozatalt. Inkább koncentráljuk a légkörre, a személyek által behozott erőkre és akár lenyűgözöttséggel is figyelhetjük, hogy valaki milyen könnyedén létezik egy számunkra elképzelhetetlen közegben. És ha már valamin, akkor inkább a vibráló vs feszültségmentes légkör spektrumon vizsgálódjunk csendben. Tanulva, ötletet merítve, magukba nézve. Az ismerős közegbe hazatérve pedig össze lehet mosolyogni, fel lehet sóhajtani, de legfőképpen akkor, ha a harmónia adott. Ha önazonos, görcsmentes és minden érintett számára jóleső az általunk otthonnak nevezett közeg. Rendetlenül rendes. Vagy rendesen rendetlen.
the scorpio dance 