Elmélkedés a téves önismereti alapokra helyezett gyermekvállalásról és annak következményeiről a szülő-gyermek kapcsolatra nézve.
“…egy sokkal összetettebb, teljesen máshol kezdődő folyamat. Nem pusztán egy gyorsan meghozott, felületes döntés vagy elcsépelt mondatok hangoztatása. Önmagunkból induló, állandóan fejlődő, alakuló, életen át tartó feladatunk. Mély, őszinte és tudatos.”
Napjainkban rengeteg elvárás övezi a gyermekvállalás, az anyaság kérdéskörét, jelentős nyomást gyakorolva így a gyermekvállalás előtt álló nőkre. Az igazán lényeges belső késztetés megszületésénél fontosabbnak, erőteljesebbnek látszik a társadalom sugallta elvárás, a szülői minták, az egzisztenciális feltételek megléte. Pedig valójában mi is az, ami a meghitten, magabiztosan megélt várandósság, a kiegyensúlyozott szülő–gyermek kapcsolat létrejöttének nélkülözhetetlen összetevője lehet? Mi az, amit a kertvárosi házzal, sokat kereső férjjel ellentétben mindenképpen magunkénak illene tudnunk, mielőtt felelősséget készülünk vállalni egy tőlünk független emberi lélekért?
Meglátásom szerint a szó, amit keresünk, az elfogadás.
Hát persze! Az tudom mi. Ismerem, értem, és igen, úgy fogom szeretni a gyerekemet, ahogy lesz. Mindegy, hogy fiú vagy lány, csak egészséges legyen. – mondhatnánk. De valóban erről van szó? Úgy vélem, az elfogadás egy sokkal összetettebb, teljesen máshol kezdődő folyamat. Nem pusztán egy gyorsan meghozott, felületes döntés vagy elcsépelt mondatok hangoztatása. Önmagunkból induló, állandóan fejlődő, alakuló, életen át tartó feladatunk. Mély, őszinte és tudatos. Ahogy az élet változásainak vagy éppen egy helyben toporgásának következtében ránk rakodó természetes pszichés terhek stabil lelkületű, fejlődést, megoldást hozó kezeléséhez, úgy az anyaság nyújtotta kihívások, valamint gyermekünkhöz fűződő kapcsolatunk harmonikus megéléséhez is az elfogadáson keresztül vezet az út, mely nem mással, mint önmagunkkal kezdődik.
Hogyan tudnék odafordulón, értőn, saját prekoncepcióimtól és szorongásaimtól mentesen viszonyulni a világgal ismerkedő, rám támaszkodó apró lényhez, hogyan szolgálhatnék pozitív mintával, hogyan erősíthetném benne hihetően önmaga különlegességét, szerethetőségét, világra való nyitottságát, ha fogalmam sincs arról, ki vagyok én, mik mozgatnak? Hogyan fogadhatnám el őt, az ő személyes jegyeit, ha a saját erősségeimmel, gyengeségeimmel sem vagyok viszonylagosan tisztában és megértő kapcsolatban?
Kezdjük talán a folyamat elején. Feltételezzük, hogy – már az elvárásoknak megfelelően – a párválasztás jelenik meg, mint első lépés. No, hát már ez számos kérdést felvet, kezdve ott, hogy saját identitásommal őszinte kapcsolatban állok – e, és ennek megfelelően tudok belelépni egy heterogén vagy éppen homogén viszonyba. De nincs szükség e megosztó példára ahhoz, hogy megértsük, már ennél a kezdetinek, könnyednek imponáló lépésnél is dönthetünk saját magunkról szerzett téves ismereteink alapján, önmagunk ellen. Ismét felmerül a kérdés, hogyan lehetnék partner, társ valaki életében, hogyan küzdhetnék le közös erővel nehézségeket, hogyan alkothatnék jól működő egységet valakivel, ha nem tudom, ki vagyok, mi tesz boldoggá a felszínen túl, és azt hogyan teszem elérhetővé önmagam számára? Ha nem fogadom el saját belső valómat, hogyan tudnám kielégíteni annak szükségleteit?
Számos hétköznapi példát láthatunk akár baráti történeteket követve, akár szakmai betekintés nyomán, melyeknek a szereplői egymástól teljesen eltérő, látszólag idegen, kapcsolatukban kiégett vagy feszültségük mentén egymáshoz forduló emberek. Az egyik fél meg nem értett, a másik elhanyagolt, és ha még megvan egyáltalán a nyitottság a kommunikációra, a közelebb kerülésre, a másik által közvetített tartalmak nem kerülnek megértésre, befogadásra, holott az igaza mindenkinek megvan. Nem lehet közelíteni az érdekeket, valahol réges-régen elcsúszott már minden. Talán amikor egy olyan partnert választottunk magunk mellé, aki a vélt vágyainkat tudja kiszolgálni csupán, a szorongásaink mentén leltünk rá, azokat erősíti. És ahogy fejlődünk, haladunk előre az életben, úgy nő a diszkomfortérzet, úgy emelkedik a feszültségszint, mely egyre oldhatatlanabbnak látszik. Borzalmas, marcangoló, gyengítő körök.
“…a hihetetlen ütemben fejlődő, mindenre érzékeny magzat pedig maximálisan felveszi a rezgéseket, így nagyon jól tudja, hogy szeretet, elfogadás, várakozás öleli–e körül vagy elutasítás, bizonytalanság.“
Az elfogadás pedig számos formában létezik és azon túl is nagyban befolyásolják az adott ember személyes jegyei. Érdemes külön kezelni önmagunk elfogadását a kifele irányuló elfogadástól. Ezen belül is beszélhetünk bizonyos jegyek elfogadásáról vagy az adott személyre vonatkozó feltétel nélküli teljes elfogadásról. Bizonyos tulajdonságokon, személyiségjegyeken túl el lehet fogadni bizonyos élethelyzeteket, szabályozásokat, anyagi körülményeket, valaminek a megváltozását, egy rossz döntést, bármit. Valójában minden hétköznapinak tűnő eseményt körülleng ez a szó és annak jelentése, még ha nem is vagyunk ennek tudatában. Elfogadom, hogy késik a busz, elfogadom, hogy maszkot kell húznom, elfogadom, hogy a munkám értéke a mai Magyarországon anyagiakban nem kifejezhető. Vagy nem fogadom el, ez esetben teszek ellene. Változtatok a helyzetemen. Ha már felismertem az el nem fogadás okozta diszharmóniát. Vagy felismerem, hogy mindez nekem így nem kielégítő, nem tesz boldoggá a sok munka csekély fizetés kombinációja.
És talán ezen a ponton befűzhető a már a téma nagyságának megfelelően csak kuszán belecsapva ízlelgetett elfogadás egyik igen fontos alapfeltétele, az önismeret. Azt gondolom ugyanis, hogy minden önmagunk elfogadásával kezdődik, ahhoz azonban tudnunk kell, hogy ki is az az illető, akinek a testében lakozunk és főleg milyen szellemiséggel. Ez a téma is ezer felé ágazhat, nem is fogok kísérletezni valós erejű, alapos feltárásával. De azt biztosan tudjuk, hogy a torz önkép számos komoly problémának szolgál alapjául. Többnyire a testi szinten megjelenő torzításokról beszélünk, melyek természetesen igen jelentős hatásokat képesek gyakorolni életünkre, de ennél talán sokkal kevesebb szó esik a sokkal láthatatlanabb, sokkal kevésbé ordító lelki vagy mentális önbecsapásokról. Vitatott, hogy előbbi és utóbbi egyértelmű, kizárólagos kapcsolatban áll–e egymással, de nem tisztem állást foglalni az ügyben. Amire azonban feltétlenül hangsúlyt fektetnék és rendíthetetlenül vallom, hogy egy teljes, kiegyensúlyozott élethez, a nehézségek oldásához, az örömök valós megéléséhez elengedhetetlen önmagunk viszonylagos ismerete, és az igény az ebben való folyamatos elmélyülésre, fejlődésre.
Tudni, mi tesz boldoggá. Mi szükséges ahhoz, hogy jóérzésraktáraim fel legyenek töltve. Természetben lét? Videojáték? Társasági élet? Bonyolult sakklépéseken való elmélkedés? Egy különleges menü összerittyentése? Másoknak való kedveskedés? Teljesen mindegy! A lényeg, hogy megleljem a magam örömét az elvárások mentén meghatározott életformával szemben, és lehetőséget biztosítsak arra, hogy ezek a tényezők kellő mennyiségben megadassanak az életemben. Ezzel együtt a másik oldal azonosítása is nélkülözhetetlen. Tudni, hogy mi az, ami nem megy, mi az, ami feszültté tesz. Felismerni mindezt, törekedni a minimalizálásra vagy éppen elfogadni, hogy most feszült vagyok, megérteni a nehézségem, akár felkészülni rá és egy megfelelő módon kezelni, levezetni, ahelyett, hogy egy másik lényre – társra, gyerekre, alkalmazottra, kutyára – terhelném azt.
“A legújabb kutatások alapján az egyre szélesebb körben megjelenő aktivitás és a figyelem zavarainak (ADHD) hátterében is a kora gyermekkorban elszenvedett biztonságos kötődés sérülései állnak, a szenzitív gyermeki idegrendszerben káros, vissza nem fordítható (…) változásokat hozva létre.”
És akkor az önismeret és elfogadás párválasztás kontextusában történő boncolgatása után rá is pillanthatunk arra röviden, hogy mindennek hiánya milyen nehézségeket okozhat a gyermekvállalás kérdéskörében. Mint már korábban szó esett róla, iszonyú nyomás helyezkedik a nőkre és legtöbbünknek igen nehéz eligazodni a kívülről érkező befolyásoló tényezők, valamint saját belső késztetéseink között. Számos fiatal nőtől hallom azokat az érveket, hogy „Szeretném a szüleimet megajándékozni egy unokával.” vagy „A férjem nagyon szeretne gyereket.” vagy „Inkább most, nehogy aztán már öreg legyek hozzá.” vagy „Egy gyerek miatt majd csak fontosabb leszek a férjemnek, többet lesz itthon.”. De itt is megjelenik a másik oldal, mely amellett hoz kényszeredett érveket, hogy miért kell még várni. Nincs még nagy ház, nincs még házasság, nincs még karriercsúcs. Rendben van. Elfogadom, hogy ezek közül némely érv még lehet is mély és belső, de azért a legnagyobb része kamuszagú, még akkor is, ha az azt kifejező édesanya jelölt elhiszi, hogy igaz. Azonban a tény, hogy elhiszi saját erőltetett érveit csak azt igazolja, hogy nem saját lelkületének ismeretére alapozza döntését, hanem külső hatások irányítják ebben a fontos, felelősségteljes kérdésben. S mindez miért baj? Hiszen papolok itt az elfogadásról, hát a rossz döntések is tartozhatnak ide! És igen, lehet egy döntés rossz! Hibázni lehet és kell! A lényeg, hogy mindezt hajlandóak vagyunk–e belátni és megpróbálunk–e korrigálni, tanulni belőlük a jövőre nézve! Ami szintén alapvető lelkület, önismeret és intelligencia kérése… No de mi a helyzet a gyermekvállalással? Ott is lehet hibázni? Egy eleven, emberi lényről hozok döntést, amikor gyermekvállalásra adom a fejem. Ezt igen nehéz megmásítani útközben. Ha nem vagyok készen rá, ha téves elképzelésektől, megfelelési kényszerektől vezérelve születik meg ez a felelősségteljes döntés, akkor igen sok terhet róhatok leendő gyermekemre…
Mert mi történik akkor, ha nem önazonosan, nem egy valóban megérett, belső döntés alapján lépek az anyaság állapotába? Ha mondjuk szorongásból, külső tényezők hatása által befolyásolva hozom meg a döntésem? A képlet nem túl bonyolult. Az összes várandóssággal járó testi és lelki változást nehezebben fogom venni. Egy borzalmas, kínszenvedésként, büntetésként megélt folyamat válhat az egyébként magasztos állapotból, melynek során akár a még meg nem született, ártatlan gyermek bűnbakká is válhat, a saját anyja által ráhelyezett terhekkel indulva. Esetleg nem társul ehhez egy szélsőséges, drasztikus szenvedésállapot, mert az adott édesanya karakterét tekintve elfojtóbb típus, ám a csendes, befelé forduló szenvedés, a belső vívódás is csorbít az önazonosságon, a hihetetlen ütemben fejlődő, mindenre érzékeny magzat pedig maximálisan felveszi a rezgéseket, így nagyon jól tudja, hogy szeretet, elfogadás, várakozás öleli–e körül vagy elutasítás, bizonytalanság. Úgy hiszem, ezek a nem tudatos, kezdeti tapasztalatok igen fontos, meghatározó erővel bírnak a későbbi személyiségfejlődésben, az anya–gyermek kapcsolat minőségében és az ősbizalom alakulásában.
De ez csupán a kezdet. Bár sok mindennek az alapja. Az anyára bűntudat rakódik a gyermekével szemben, sérül anyai minőségében. Mindeközben saját belső, gyermektől független vívódásai, partnerkapcsolati nehézségei is lekötik energiáit, figyelmét, akár tudatos, akár tudattalan szinten. Mindezt az a csöpp lélek persze érzékeli. Válaszként vagy visszahúzódik, igyekszik háttérben maradni, hogy ne terhelje a gondokkal küszködő és egyébként is elérhetetlennek tűnő anyát, vagy tekintve, hogy koránál fogva még nem lehet birtokában igényeinek, sérelmeinek tudatos megfogalmazásának és érthető kommunikálásának képességével, szélsőséges viselkedési elemekkel próbálkozik eljutni édesanyja zárt rendszerébe, amivel csak további ellenállást, idegen érzetet, dühöt, szenvedésérzetet vált ki belőle. A legújabb kutatások alapján az egyre szélesebb körben megjelenő aktivitás és a figyelem zavarainak (ADHD) hátterében is a kora gyermekkorban elszenvedett biztonságos kötődés sérülései állnak, a szenzitív gyermeki idegrendszerben káros, vissza nem fordítható (de tudatosan fejleszthető, támogatható, élhetőbbé tehető!!!!!) változásokat hozva létre. A gyermekkor legnagyobb problémája ugyanis, hogy a lélek azt is érzékeli, ami az agy számára még értelmezhetetlen.
A helyzet fokozódik. A szorongó anya gyermeke minden szavát, cselekedetét támadásnak éli meg, legyenek azok bármily ártatlanok vagy csupán a gyermek aktuális korából fakadó jellemző motívumok. Bizonyára vele szemben fogalmaz meg kritikát. Biztosan az ő bosszantására cselekszik így vagy úgy. És ezen a ponton visszakanyarodunk a teljes elfogadáshoz. Hiszen miért ne lehetne az a gyermek olyan, amilyen. Érdemes eltávolítani magunktól és megpróbálni önmagában szemlélni a saját szorongásainktól, félelmeinktől, elvárásainktól mentesen. Nem feltétlenül azért cselekszik így vagy úgy, mert rám reagál, hanem mert egy szuverén lélek. Persze minderre lehetetlen rálátni, ha szorongásból működöm vagy én magam is megrekedtem bizonyos fejlődési szinteken. De gondoljunk csak bele! Bagatellnek tűnő esetekben is nagyfokú csalódottságot élhetünk meg, ha előzetes elvárásainkkal ellentétesen alakul egy esemény, ha a kedvesből nem váltja ki a remélt reakciót az új fehérnemű, ha az ajándékozott kevésbé tudja kifejezni örömét, mint amilyen lelkesen mi készültünk a meglepésével, vagy a nekünk kedveskedő nem olyan étellel vár haza, mint amire egész nap ácsingóztunk. A csalódottság lehet érthető, jogos érzés, nincs vele baj, ennek elfogadása, megélése is fontos. Azonban ennek kifejezése vagy másra vetítése okozhat problémát. Az, hogy ezeket hogyan tudjuk kommunikálni, megélni, vagy közvetíteni a körülöttünk lévők felé kardinális kérdés és ennek előremutató, békés manifesztációjához szintén egy komoly önismereti alap szükségeltetik.
“Az is egy teljesen átélhető és talán ritkán megfogalmazott gondolatkör, (…) hogy az a gyermek nagyon más, mint mi vagyunk. Nehéz vele kapcsolódni. Máshogy működik, másban leli örömét, máshogy gondolkodik.”
És ha egy–egy apróság mély elkeseredést tud kiváltani bizonyos ingatagabb lelkiállapotokban, akkor nem is csodálkozhatunk, hogy a fontos, gyermekünkkel kapcsolatos, mély érzelmi bevonódással járó eseményeket bosszúság, csalódás övezheti. Az is egy teljesen átélhető és talán ritkán megfogalmazott gondolatkör, hogy igen, előfordul, hogy az a gyermek nagyon más, mint mi vagyunk. Hogy nehéz vele kapcsolódni. Máshogy működik, másban leli örömét, máshogy gondolkodik. Az életből tudjuk, hogy nem szívesen kapcsolódunk olyan emberekkel, akik sokkal harsányabbak, mint mi. Vagy lassabbak. Vagy teljesen más érdeklődési körrel rendelkeznek. A saját gyermekem esetében azonban nem lehet az egy döntés, hogy idegesít, ezért kizárom, nem veszek róla tudomást. Abszurd. Ám sajnos mégis megjelenik ez a szülői mintázat. Többnyire elhanyagolás, indulatok, vagy tekintélyelvű saját szájízre formálás, irreális elvárások formájában mutatkozik. Ahelyett, hogy elfogadnám, hogy ő ilyen, és újraértelmezve a szülői kötelességeket megérteném, hogy nem az a feladatom, hogy minden tulajdonságáért rajongjak, hogy teljesen azonosulni tudjak vele, hanem hogy reálisan lássam őt! Mind a szerethetőbb, mind a számomra kevésbé szerethető vonásait. Az erősségeit, a gyengeségeit. Hogy bár nem érdekel a foci, de támogatom a meccsein és vele örülök a sikereinek. Vagy tehetségtelen rajzos vagyok, de leülök vele alkotni, ha igényli – miközben egyik esetben sem próbálom eljátszani, hogy bármelyikben is szakértő vagyok, tehát hiteles maradok. Érthető, követhető, stabil. Nem egy érzékeny receptorokkal kiszagolható hamis kép. Hogy rugalmasan keresem a közös felületeket. Ugyanis az elfogadás a hiedelmekkel ellentétben nem arról szól, hogy a saját elvárásaimnak megfelelően tökéletesre formálok valakit és az összes feltételem meglétével képes leszek szeretni őt! Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon honnan ered ez az ősi ösztön? Miért vágyjuk gyermekeinkben saját magunkat látni? Miért gondoljuk azt, hogy a dolgokról csak úgy lehet gondolkozni, ahogy mi tesszük? Hogy az az egyetlen helyes ösvény, amit mi kinéztünk? Hogy az életet csak úgy lehet élni, ahogy mi éljük? És miért akarjuk, hogy saját földhöz ragadt, hozott szorongásoktól, sérelmektől és téveszméktől átitatott világképünk testet öltsön magzatunkban? A haláltól, elfeledéstől való félelem csökkentésének reményét sejtem e mögött a korlátolt emberi jellemző mögött…de ebben már végképp nem fogok elmerülni, a téma így is túlontúl szerteágazó.
Praxisom során rengeteg szülővel találkozom, aki nem tudja, nem akarja elfogadni gyermekét úgy, ahogy van. Lustának titulálja, ha nem megy neki valami és elégedetlensége bénító vakságában nem veszi észre, hogy gyermeke bizonyos területeken bizony kiemelkedő, ahogy tehetségére, érdeklődési körére sem nyitott. Naponta leül vele és rossz technikákkal, feszültséggel telve, a kapcsolatukat és a gyermek önbizalmát tovább rombolva igyekszik beleverni a fejébe valamit, ami nem fog menni, egyrészt mert rosszul közelíti meg, másrészt mert esetleg a gyerek képességei nincsenek meg hozzá, harmadrészt már kialakult egy jókora ellenállás a gyermekben a témakört illetően, nem kevés esetben a teljesítményszorongás is egyértelműen felüti a fejét. A szülő pedig abba a téves képzetbe ringatja magát, hogy ő mindent megtett és borzalmasan el van fáradva a saját gyerekével vívott harcokban. És hihetetlenül nehéz ezekből a körökből kimozdítani őket. Sajnos a legtöbbször azt tapasztalom, hogy nincs bemenet, a szakmailag alátámasztott, de köznyelven, érthetően elétárt magyarázattal sem tudnak mit kezdeni. Jobban tudják, igazuk van, elvégre a saját gyerekükről van szó. Egyszerűen képtelenek a belátásra, a változtatásra. A hiba pedig egyértelműen nem a gyerekben van, ő csupán elszenvedője szülei belső konfliktusainak, szorongásainak, hozott téves elképzeléseinek, az őket mozgató motivációk felismerésének és önismeretük teljes hiányának. A legtöbb beszélgetésből sajnos igen hamar az szűrhető le, hogy a szülő megközelíthetetlen. Saját felelősségét nem észleli, a kiskorú gyermekre tolja annak minden terhét. És a szakemberre. Nem bevonható a változásba. Többnyire a szülőt küldeném inkább terápiára, hiszen egyértelműen kiderül, hogy szétszorongja magát, rossz elemek mozgatják, egyáltalán nem lát rá saját magára. De ő köszöni, jól van, mindent jól csinál, a gyerekkel van baj, javítsam meg. Pedig ha ő kicsit közelebb kerülne önmagához, ha kicsit jobban rálátna saját magára, ha hajlandó lenne megérteni saját működését és mindennek hatását saját gyermekére, akkor talán a gyermeknek nem volna szüksége terápiára… De ő eljön. Mert sokkal nagyobb rálátása van arra, hogy baj van, hogy valami rendellenesen működik. Érzékenyebb – és egyelőre nem saját, hanem mások hazugságaiban tengődő – lélekként arra is szenzitív radarokkal rendelkezik, hogy a szülő nem fog változni, nem fogja azt a biztos közeget nyújtani számára, amire szüksége van. Így külső forrásból, egy idegen felnőttnél keres megnyugvást. Készen saját fejlődésére.
És akkor csak a tipikusan fejlődő gyermekek saját szüleik által történő nehezített elfogadásáról beszéltünk. A fejlődési rendellenességek, atipikusan működő gyerekek esetében érthető módon még komplikáltabb, még árnyaltabb ez a kép, melynek speciális lélektani háttere van és melynek kibontása külön esszét kívánna.
“…az az erő, amit az ember mozgósítani képes, amikor a (…) hamis önvédő mechanizmusok felállításáról, (…) az önsorsrontásról vagy a problémák kívülre helyezéséről (…) van szó, kis szemléletváltással ugyanúgy használható jóra, önreflexióra, belátásra, kimozdulásra, fejlődésre, szintek meglépésére is!“
Mindez talán nagyon szigorúan hangzik a részemről. Pedig a cél nem az, hogy mindezt befogadva az jusson el az ember tudatáig, hogy mindent elrontottam, kész, vége, és egy önsajnáltató hátradőléssel belesüppedjen a kanapéba, saját mozdulatlan szenvedésébe burkolózva, ami ismerősen és melegen körülöleli, mint egy puha takaró egy esős őszi délutánon. Hiszek a fejlődésben, hiszek az önmonitorozás fontosságában! Hiszek abban, hogy az ember a lélek szintjén bármikor képes változni, jobbá válni! Hiszek a hibázásban, és a hibák reflektív kijavításában! És hiszek abban, hogy az az erő, amit az ember mozgósítani képes, amikor a merev korlátok, a káros, hamis önvédő mechanizmusok felállításáról, az azokhoz való ragaszkodásról, az önsorsrontásról vagy a problémák kívülre helyezéséről, másra hárításáról van szó, kis szemléletváltással ugyanúgy használható jóra, önreflexióra, belátásra, kimozdulásra, fejlődésre, szintek meglépésére is! A kérdés csupán az, hogy hajlandóak vagyunk–e arra, hogy kinyissuk a szemünket. Van–e bennünk kellő bátorság ahhoz, hogy látni merjünk? És az ismerős, újra és újra szembejövő, de téves, kopár és nyomasztó ösvény helyett, egy új, zöldellő fákon át beszűrődő napsütéssel kísért útra helyezzük a lábunkat, és tudatosan, merészen és egyre felszabadultabban, kiegyensúlyozottabban, önazonosabban lépdeljünk rajta tovább.
A világot hiába próbáljuk erővel, fohászokkal, téves hitvallásokba kapaszkodva megváltoztatni. Kizárólag magunk felett van hatalmunk. A bennünk dúló konfliktusok megértésére, feltárására és elsimítására csak mi vagyunk képesek. Nincs herceg, aki csókkal ébreszt az ezeréves álomból. Ki–ki a maga ébredéséért felel. S amennyiben a külvilág belső világunk tükre, úgy ez az egyetlen útja közvetlen környezetünk, gyermekeink, kiterjesztve pedig a Föld bajainak orvosolására is.
the scorpio dance 