Milyen reális vagy irreális félelmek gyötörnek bennünket születendő gyermekünket várva? És vajon tudunk-e ezekről beszélni?
Egy kedves barátnőmnek nemrégiben kislánya született, s szerencsémre már bepillantást is nyerhettem a kis jövevénnyel bővült napjaikba. Az estébe forduló szürke délutánon a pici lány legfőbb tevékenységeként békésen szunyókált karjaimban, így édesanyjával lehetőségünk adódott a nyugodt beszélgetésre. Kényelmesen kuporogtunk a félhomályos gyerekszoba puha szőnyegén, körülölelt bennünket a meghitt csend, a babaillat és a régi barátság bizalma, így igen intim női kör alakulhatott ki, őszinte megosztásokkal.
Egyik ekkor megsúgott félelme igencsak meglepett. Nem azért mert szokatlan, kirívó vagy hihetetlen, csupán csak azért, mert soha nem gondoltam bele abba, hogy ilyesmi valakiben felmerülhet. Sőt komoly aggodalmakat, álmatlan éjszakákat, sírással töltött napokat okozhat.
Amikor értesült születendő gyermeke neméről, teljesen kétségbeesett. Állítólag napokig sírt, megnyugtathatatlan volt. Végül összeszedte magát, megszokta a gondolatot, de félelmei azóta sem múltak el. A nehézséget számára nem pusztán a tény jelentette. Alapvetően nem az a baj, hogy lány lesz. Nem. De hogyan lehet anyaként megtanítani a lányunkat a női szerepekre? Hogyan közvetítem felé a női értékeket? Hogyan mutatom meg neki, hogy legyen önálló, magabiztos, erős? Mindezt úgy, hogy közben ne legyen arrogáns, hiú, érzéketlen? Hogy legyen önmaga, de ne használjon ki másokat, legyen segítőkész, de ne szolgalelkű? Kedves, előzékeny, de ne balek? Hatalmas erővel csapta meg a női felelősség súlya ezt az egyébként gyönyörű, nőies, vagány, házias, laza, sokoldalú édesanyát.
A fiú más. Fiú esetében ez a plusz felelősség az apát illeti, neki kell közvetítenie a férfi értékeket, viselkedésmintákat, szerepeket. A férjében pedig maximálisan bízik. Csak magában nem. – mondja egyébként csilingelő hangon, szemében megcsillanó kétségekkel ez a lágy, finom, de kellően határozott nő. Én pedig őszintén rácsodálkozom az őket gyötrő kétségekre és mélyen el is gondolkodom rajtuk. Tovább faggatom, s közben hihetetlenül becsülöm azért, hogy ezeket a nehéz érzéseket meri érezni és meg meri osztani. És mérhetetlenül hálás vagyok a beavatásért.
Az elgondolkozást pedig hazáig viszem. Kíváncsi leszek, hogy a kétségek törvényszerűek-e, illetve hogy egyénenként mennyire változékonyak. Vajon mitől tartanak a kismamák? Mik foglalkoztatják őket? Saját leendő beválásuk szülőként? A felelősség? Vagy az ismeretlen érkező karaktere? És ha gyötri őket valamilyen fajta félelem, akkor mernek/tudnak róla beszélni?
Szerencsére elég sok kismama mozog mostanság körülöttem, így némiképp eleget tehettem kíváncsiságomnak.
Az általam megkérdezettek közül szinte mindenkit erősen foglalkoztat egy bizonyos kérdés, ez azonban minden esetben eltérő. Valami azonban ott rejlik a fókuszban.
Egy harmadik trimeszterben járó édesanya attól retteg, milyen lesz a kapcsolatuk a fiával. Jellemzően szeretetteljes lesz-e vagy konfliktusos, harcias, esetleg majd lelép a gyermek a szülői háztól a gyűlölt anyja miatt, ahogy teheti. Lám, de előre szaladtunk a félelmeink mentén.
Egy másik várandós ismerősöm azt vette a fejébe, hogy a mai világban hogy fog normális, követhető értékeket közvetíteni szintén fiúgyermeke felé. Hogy lesz belőle becsületes, tisztességes ember? Vajon milyen apróságon fog félremenni minden? Nem hagyja nyugodni az ez irányú aggodalom.
Egy harmadik kikérdezett személy legfőbb aggodalma egy sérülten születendő gyermek. Értelmi fogyatékossággal vagy valamilyen veleszületett testi rendellenességgel. Olyannyira, hogy rémálmok is gyötrik emiatt.
Van egy ismerős kismama, aki pedig attól fél, hogy gyermeke karaktere egyáltalán nem fog illeszkedni az övéhez és így képtelenek lesznek kapcsolódni egymáshoz. Sőt mi több, egyáltalán nem fogja tudni elfogadni saját gyermekét.
Az általam megkérdezettek közül mindössze egyetlen édesanya nyilatkozott úgy, hatalmas mosollyal, kezét végigsimítva mindenórás pocakján, hogy esze ágában sincs előre aggódni, várjuk meg, amíg kibújik a bébi, az azt követő kihívásokkal majd csak azután szeretne foglalkozni.
De nyilvánvalóan – vagy sem – nekem is megvannak a magam – egyelőre csak halványan felmerülő, majd tovasikló – gondolatai a témával kapcsolatban.
Ahogy megtudtam, kérdéseim előtt egyikük sem merte igazán megosztani aggodalmait. Az apával esetleg – kissé enyhített változatban -, de sem női körben, sem négyszemközti barátnős beszélgetésen, sem szakemberrel, sem a saját anyjukkal nem érzik felhozhatónak félelmeiket. Bagatell, röhejes, irracionális. Szégyenteljes. Vagy valóra válik a hangos kimondás által.
És vajon mi választ el attól, hogy a néha-néha bekúszó, terhelő gondolatok rögeszmévé ne váljanak?
Kíváncsi volnék: Téged mi aggaszt, mi foglalkoztat saját anyaságoddal kapcsolatban? Akár még előtte állsz, akár már évek óta főállásban űzöd. Vannak-e félelmeid, kérdéseid? És ha igen, van-e olyan társad, akivel őszintén, kendőzetlenül, rossz érzések nélkül megoszthatod mindezt? És hol vannak az ez támogató, biztonságos, ölelő női körök?
the scorpio dance 