Keserédes gondolatok a szegregációból
I.
Szereposztás,
avagy a legkisebb királyfi és a tékozló legény
– Sári néni, magának melege van? – emeli rám hatalmas, csodálkozó, kissé keresztbe álló szemeit az apróra nőtt gyermek. Sűrű, szögegyenes, fekete haját itt-ott ügyetlen benyírások tarkítják. Néhol egészen kilátszik a fejbőre az unalom és az elhanyagoltság szülte, testvérek közötti csínytevések következtében. Igaz, már egy közös szerzeményünk is van, pár hete a balesetin fizetetlen túlóráztam kísérve a kivételesen megszeppent örökmozgót egy ajtófélfa lefejelést követően. Ezen a ponton a haj már szépen benőtte a félhold alakú heget. Csak mi emlékszünk rá. Különösképpen ő, aki azóta egyetlen napon sem hajlandó elmulasztani az akkor szerzett meghitt emlékek büszke, szinte hitetlenkedve újbóli megerősítést váró felemlegetését. “Emlékszik, hogy adott inni a kulacsából?” “Emlékszik, hogy milyen kedvesek voltak a doktorbácsik?” “Emlékszik, hogy kaptam egy pingvint a nővérkétől és elneveztem Sári néninek?” “Emlékszik, hogy beszélgettünk a patak fölött, ami mit is csinált a sok esőtől? Ja igen, kiöntött!” “Emlékszik, hogy megengedte, hogy beleköpjek?”
Addig szorosan hozzám bújt, egyik karját karomba fűzve, másik apró, meleg kezével finoman cirógatva a hátamat, vállamba fúrta magát. Így néztük együtt az iskolai farsangi felvonulást. Néha-néha felnézett, harsány hangon feltett egy igazi, egészséges lelkű kisgyerekhez méltó csodálatosan kedves és érdeklődő kérdést, én pedig mintát adva finoman jelezvén, hogy némiképp csökkentett hangerő illene a sorközi beszélgetéshez, boldogan elégítettem ki kíváncsiságát. Egyik ilyen kérdési szándékkal kezdeményezett felpillantás során vette észre az addig szokatlan jelenséget az arcomon.
Szegény gyermek, büntetésből kényszerült a jobbomra a beöltözés és az alsó tagozatos kooperációs táncprodukcióban való részvétel helyett. Helyesebben mondva, elmaradt a jutalom. A feltétel – egy egészséges világban – igazán egyszerűnek mondható: az vehet részt a farsangi mulatságon, aki nem verekszik. Azt hiszem, hétfőn kaptak még egy utolsó javítási esélyt, de kedden minden további lehetőségtől elestek, miután iszonyú erővel, hosszasan, több körben, padokat is borogatva csépelték egymást egy társával. A látszólagos ok pedig a ki miért úgy és akkor kezd el részt venni a nap végi elpakolásban kérdésköre volt. Igazán elengedhetetlen ez ügyben egy kiadós bunyóval igazságot tenni.
Látszólag azonban nem bánja. Nem úgy a másik jómadár. Ő a másik oldalamon ül, elhúzódva, durcás ábrázattal és szorosan fülére tapasztja kezeit, ha kedvesen megszólítom. Persze olykor morog valamit magában – egyértelműen rám szitkokat szórva -, hogy mindenképpen megszólítsam és így prezentálhassa ellenállását. Nem baj. Nem kell félni a gyermek haragjától. A csalódottsága érthető. A haragja is. Persze nem én vagyok annak valódi tárgya, de mennyivel könnyebb felém irányítani azt, mint önmaga felé. Ez is rendben van. Miközben morog, ott bent, mélyen, elindulhatnak fontosabb folyamatok, melyek mind ennek a most fájdalmasan megélt lemaradásnak, pontosabban a következetességnek köszönhetően valósulhatnak meg.
– Sári néni, magának melege van? – kérdezi tehát és az arcomon csorgó könnycseppekre gondol. Értem a képzavart és a kedvesen abszurd felvetés fokozza meghatottságom. Tovább merítkezem. A csendben, őszintén, nem kétségbeeséstől síró felnőtt újszerű, megdöbbentő látványa. Az érzékeny, tiszta gyermek, aki valamit megérez a pillanatból, de bizonytalan az értelmezésben. És a mindennapjaink: a gyöngéd érzelmekbe való beavatása olyan gyerekeknek, akiknek se’ nem mutattak, se’ nem említettek ilyesfélét korábban.
Kíváncsi vagyok a további gondolatmenetre, így egy lágy mosoly kíséretében kérdéssel válaszolok.
– Kicsikém, miért gondolod?
– Hát mert izé, mondja már! Izzadságcseppek folynak le az arcán. – válaszol ugyanazzal a kezdeti érzékeny döbbenettel, a tőle megszokotthoz képest igen visszafogott hangerővel. Őszintén nem érti.
– Ezek bizony könnycseppek, te kedves kis Maki! – mosolygok még szélesebben a tündéri társításon. S miközben letörlöm az újabban előbújó meghatottság cseppeket, mosolyom fájdalmasan önfeledt kacagásra vált.
– Jaaaa. – mosolyog, szája elé kap, zavarban van. Majd hirtelen újra elkomorul. – Akkor Sári néni szomorú? – láthatóan megérintődik, aggodalommal pillant fel rám.
– Ó dehogy! Ezek nem fájdalmas vagy szomorú könnycseppek! Meghatódtam! Olyan szépen táncolnak az iskolatársaid! Nézd! Milyen vidámak! Láthatóan nagyon élvezik a mulatságot! És milyen ügyesek! Annyit készültek! Ettől elérzékenyült a szívem. Annyira szép és tiszta, amit látok. Tudod, ettől is lehet sírni. – megsimogatom az arcát. – Ha úgy tetszik, ezek örömkönnyek.
Felderül az arca, egy szempillantás alatt tovasuhan korábbi aggodalma. Már csillogó szemmel újra mosolyog, ismét belém karol és az aktuális produkcióban szereplő diákok felé fordul. – Akkor jó. – nyugtázza még csendesen.
Nem tehetek róla, ezek az iskolai események mindig képesek mérhetetlenül elérzékenyíteni. A Karácsony is akkor érkezik meg hozzám, amikor az autista óvodás gyermek, aki egyébként annyira dülöngél, hogy az egyenes irányt nem találja támogatás nélkül, gyönyörű ünnepi dallamokat csikar ki a zongorából vagy amikor a súlyosan fogyatékos gyerekek színkottára csilingelnek. Élvezettel, összhangban, odaadó tanárok magabiztosságot nyújtó segedelmével.
A farsang műfaja pedig soha nem érdekelt különösképpen, ám látva a maskarába bújtatott gyerekek izgalmát, a szereplés felett érzett büszkeségüket, az egyszerű táncok során mutatott ügyetlenkedés ellenére is szégyenkezésmentes, tiszta örömüket, tanáraik lelkesedését vagy akár bekapcsolódott játékosságát, azonnal értelmet nyer ez is.
Én pedig újra megerősödöm az egyébként biztosnak vélt tudásban. Az örömadás művészetének titka nem saját képzeteid mentén fejedbe vett elgondolások erőltetésében rejlik. Kritikai- és szépérzékemmel, művészi igényességemmel gondolhatom, hogy ez nem színvonal, ezek gagyi zenék, nem is táncok igazán s különben is mi ez a maskara. Ha már csináljuk, csináljuk jól! Vegyük komolyan, legyen dramaturgia, értelmes rendezés, színpadkép, kreatív jelmezek, humor. De normális vagyok én? Ezeknek a gyerekeknek a pár perc tinci-tánci az öröm és a büszkeség maga. És. Minden viszonyítás kérdése. Ezt nagyon jól megtanulod, ha sérült gyerekekkel töltöd a napjaid. Volt tehát humor. Volt minőségi zene. Volt kreativitás. És igenis voltak szépen felépített koreográfiák.
És az összes jelenlévő gyermek öröme közös. Átitatódik a mámorral akkor is, ha értelmi képességeinek köszönhetően valójában semmit nem ért az egész eseményből és a tánclépéseket is csak elvétve követi. És akkor is, ha tegnap még szökésben volt vagy reggel még fejbe rúgta egy társát. Hogy pontosan miért, azt sosem lehet tudni. Bármilyen önálló, szervezkedő, pökhendi, túlzottan önérzetes, agresszív, keménykedő, de leginkább széttraumatizált legény is volt az illető pár perccel ezelőtt, most nem más, mint egy, az önfeledt mókázást, az érte szóló pillanatokat őszintén élvezni tudó, igazi kisgyermek.
Egy közös, fontosnak tűnő alap tehát ott rejlik mindannyiukban.
Ám áll a bál. Ideje kiosztani a szerepeket és a megfelelő jelmezbe bújni.
Ugyanis a kérdés, ami nem hagy nyugodni, a következő: Mi az a megfoghatatlan apróság, az a nüansznyi különbség, ami észrevehetetlenül egyik vagy másik irányt mutatja egy-egy tébolydába született, abban nevelkedő gyermek számára? Mi választja el a többséget attól az egytől, aki képes észrevenni, hogy másfajta élet is létezik? Sőt! Nem csupán észreveszi, hanem lépéseket is képes tenni és a választott úton is marad? Mi különbözteti meg őt azoktól a társaitól, akik a megszokott nyomorban, kilátástalanságban, szeretetlenségben, traumák továbbörökítésében látják az egyetlen lehetőséget? A gógyi? Az ambíció? A traumatizáltság mértéke? A vér szagába vetett hit? Milyen belső tartalomnak, erőforrásnak köszönhetően képes valaki áthágni a genetika törvényeit, ledobni a tanult mintákat, legyőzni a szociokulturális húzóerőket?
Mi különbözteti meg a szenet lopó, nevelőszülőket megjáró, bántalmazott, egész életében szeretetlen József Attilát az én iskolai gyerekeimtől? A tehetség? Egy támogató, ambiciózus, kitörni vágyó nővér? Az eltökéltség? Az önmagába vetett hit? A pszichózis mértéke?
Tán a csillagokban keresendő a válasz… vagy olyan ez, mint a lélek. Tudod, hogy van ott valami. Ami számít. Ami meghatároz. Ami a különbséget adja. De lehetetlen megfogni.
Kell lennie egy szónak. Egy kifejezésnek. Egy apróságnak. Egyetlen valaminek, ami ott motoszkál mélyen, s ami megkülönbözteti a sodródót a változásra szomjazótól.
Ha rájöttél, oszd meg velem a titkot! És én boldogan megmentem a nyomor szemellenzőjében rostokolókat.
the scorpio dance 