Keserédes gondolatok a szegregációból
II.
Tartozni valahova
Miért választjuk többnyire a ismerős, ám negatív mintát? Jobb egy bántalmazó, elhanyagoló, de legalább otthoni közeg, mint a intézményesített lét? És egyáltalán, mit adhat nekünk a család?
Olyan kérdések ezek, melyek nem először merülnek fel az ember létezése óta és bizonyára akadnak is tudományos alapú válaszok, melyeket nem áll célomban vitatni. Azonban most közelítsük meg a megszokottól eltérően az ügyet. Belülről, közelről, szubjektíven, de valódi kapcsolódások és élmények alapján.
És vajon mennyi terhet képes elviselni az emberi lélek?
Nos erre a kérdésre természetesen már egy fokkal bonyolultabb választ találni. Legalábbis valószínűsíthető, hogy kisebb eséllyel bukkannék általános érvényű statisztikákra, tudományos kísérletekkel alátámasztott elméletekre, szerteágazó szakirodalmi értekezésekre. Ugyan bevallom, nem bonyolódtam hosszas kutatómunkába.
Van egy kollégám, nevezzük Gazsinak. Persze nem így hívják. Ám lehet, hogy mégis. Nem szeretném túlontúl felfedni, legyen tehát annyi elég, hogy saját elmondása szerint – sok itt tanuló gyermekhez hasonlóan – ő is a cigánysorról jött és lenyűgöző könnyedséggel, energiákkal és természetességgel szólaltatja meg hegedűjét. Ez utóbbi egy iskolai ünnepeségen szerzett sajátélmény, amikor is elragadottan figyeltem, hogyan mozdul a hangokkal együtt, átszellemült mosollyal, sérült gyerekek énekét kísérve.
Mielőtt bemennék az osztályterembe a figyelemzavaros és ifjú koruk ellenére már felfoghatatlan mennyiségű és káros hatásait tekintve nagy valószínűséggel visszafordíthatatlan mértékű traumát elszenvedett gyermekeim közé, és megkezdeném a hat órányi szünetmentes aktív figyelemkoncentrációt, melyben a felkészültség, a kitűzött célok és az improvizáció tökéletes egyvelegét igyekszem kissé kikényszerítve, a lehető legnagyobb érzékenységgel, türelemmel és következetességgel megalkotni, még nagyjából egy óra ücsörgés szükségeltetik a többnyire üresen kongó tanáriban. Hangolódom. Készülök, megérkezem.
Az aktuálitástól vagy kedvtől függően épp adminisztratív teendők, magányos ötletelés esetleg eszközgyártás közben alig fordul elő ki-bemozgás, a helyiség igen népszerűtlen. Jellemzően Gazsi jön be csupán két óra közötti tíz percben egy lélegzetvételnyi csendre. Ezen alkalmakor megtorpan beléptében – talán ő is meglepődik, hogy nem üresen kongó tanárit talál -, majd kerekre nyílt szemekkel szélesen elmosolyodik, lágy hangon köszönt, és szintén aktualitástól függően sürgősségi ventilálásba kezd az aznapi nehézségekről, a pedagógussorsról, a reménytelen esetekről, a rendszer éppen tudatiba emelt hibáiról, avagy csak elevenen odalibben hozzám, finoman lerogy egy székre és érdeklődve munkámba tekint. Esetleg belecsap egy személyes megosztásba.
Egy a korábban említett verzió kapcsán kezdődött el közöttünk egy problémaboncolgató beszélgetés. Tíz perces bontásokban, a lényegre törő elmélkedéseket csengőszóra lekerekítve, könnyedén bízva a nem ígért folytatást.
Megragadtam hát az alkalmat, hogy választ kaphassak a kérdésemre egy igazán hiteles személytől. Hiszen meglebbentette nehéz múltját, közösséget vállalt az itteni gyereksorsokkal, most még is itt áll előttem kedélyesen, megkapó halkszavúsággal, értelmes gondolatokkal, elhivatott pedagógusként, családos emberként, tehetséges és gyakorló zenészként. Na tessék. Tessék nekem megmondani, mi adja a különbséget! Te hogy kerültél ide? Mások miért nem? Mi az, ami miatt neked sikerült, míg másoknak soha nem fog?
Őszinte érdeklődést és némiképp erőszakosnak is mondható azonnali választ követelő, kissé kétségbeesett hangnemem megdöbbentette. Ezidáig nem kényszerítették gondolkodásra az ügyben. Nem is kapkodta el kíváncsiságom enyhítését. Rövid szünetet tartva szomorú, lágy hangon, fejét finoman megrázva annyit mondott: Fogalmam sincs. De gondolkozni fogok rajta.
Következő találkozásunk alkalmával a fájdalmasan lezárt beszélgetést rövid időre ismét felnyitottuk, amikor is a korábbinál hosszabb és megfoghatóbb választ kaptam: továbbra sem tudja megmondani nekem, mi az, ami miatt valaki képes a változtatásra, kiszakadásra, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Ám az bizonyos, hogy a béklyók ledobása, a látott minták újakra cserélése, a tanulmányok világának választása kötelezően magával hozza a döntést, miszerint búcsút mondasz születési családodnak. Mindannak és mindenkinek, akihez vérségi kötelék fűz. Nem mehetsz vissza. A státuszod teljesen megváltozik, nem fogadnak el többé. Lemondasz mindenről. Mindenről, ami ismerős. Valami ismeretlenért, valami talán jobbért. Mindenről. Az esetleges semmiért.
Na ez egy olyan döntés, melynek meghozatala még a világ legelszántabb és legmerészebb embere számára is a szinte lehetetlen kategóriába esik.
A család az család. Nem politikai fennhanggal. Anélkül. Olyan lélektani, fizikai, szellemi kötelék, mely az átlagember számára felfoghatatlan és leginkább tudatalatti bugyrokban rejlik. Ezt a köteléket elvágni – még ha személyes jóllétünk úgy kívánná is – emberfeletti feladat.
Mert mit ad a család?
Még ha nem is biztosítja a legboldogabb, legegészségesebb, legbiztonságosabb bázist és gyermekkort, és nem segít a bizalom, a kötődés, a lelki stabilitás kialakításában, legalább van. Olyan emberek gyülekezete, akik az enyémek. Akik viszonylag stabilan vesznek körül. Kiszámíthatóan idegesek lesznek, ha megmukkanok, be lesznek rúgva, mire hazaérek a suliból, üvöltözni fognak velem vagy egymással, a fejem fölött. Jópofának fogják találni, ha beleiszom a pálinkába vagy elszívok egy cigit. A börtönben fognak csücsülni, de ebben az esetben is kapaszkodhatok abba, hogy szabadulni fognak, és akkor minden jó lesz. Például kapok új cipőt. És lehet, hogy szeretetük kifejezésére az eltúlzott mennyiségű, olcsó édesség fog csupán szolgálni amellett, hogy korlátlanul játszhatok a tableten, de ez mindegy is, hiszen végeredményében lesz valami kapaszkodóm a világban. És igazság szerint nem kell ezt leszűkíteni az “én” gyerekeimre, tehát a társadalom egy bizonyos, igen hátrányos helyzetű, peremen rostokoló rétegére. Ha igazán belegondolunk a munkát, pénzt, sikereket és éveknek ellenálló külsőt hajszoló, jómódú szülők esetében is gyakran megfigyelhető a türelmetlenség, az elhanyagolás vagy a tárgyi javak szolgáltatása szeretetnek álcázva. Az elektronikai eszközök száma, használati állapota vagy a gumicukor márkája már igazán lényegtelen kérdés.
Hogy honnan veszem a bátorságot ezen véleményformáláshoz? Több személyes példát is fel tudok mutatni, mindebből pedig – közvetlen gyermekotthoni munkatapasztalataim alátámasztásként szolgáló bevonása nélkül is – szépen olvasható ívben rajzolódik ki a képlet.
Van egy diákom. Az egyetlen, aki gyermekotthonban nevelkedik az osztály tanulói közül. Ahhoz már nem veszem a bátorságot, hogy leírjam a karakterét. De míg a többi – szintén nem az elitből közénk csöppenő – gyermekben egytől egyig felfedezhető valami tisztaság, valami őszinte, mély ragaszkodás, érdeklődés és nyitottság, addig ebben az egy szem kis szerencsétlen áldozatban igazán komoly munka megragadni a kétségbeesett, ellenséges, hitetlen, szándékában szüntelenül nem éppen nemes vergődésen túl bármi egyebet. Otthontalan, bizalmatlan, támadó. Nincs egy kapaszkodó. Nem tartozik sehova. Nincs senki, aki az övé. Akinek kell. Aki biztosan nem cserélődik le váratlanul az életében. Ez talán felfoghatatlan állapot. Felfoghatatlanul kétségbeejtő. És végzetes.
Egy másik gyermekotthonos bandától hangos az iskola folyosója, rettegnek a kisebbek, hömpölyög a cigifüst a budiból és miattuk ülésezik szüntelenül megoldást keresve az egyre aggasztóbb lelki- és egészségügyi állapotban lévő tanári kar.
Kétségbeesett, gyűlölettől villanó szemű, otthontalan gyerekek. Ordít a frusztráció, lüktet az indulat. Visszafordíthatatlanul megtépázva az ártalmatlanságot.
the scorpio dance 