Avagy szolgáltatók által tépázott anyaság
Mostanság rengeteget hallani dúláktól, bábáktól, sokgyermekes anyáktól, bölcs asszonyoktól a természetes szülés és születés híveinek nagyköveteitől a gyermekágy fontosságáról, annak testi-lelki átrendeződéseiről, egész életre meghatározó folyamatairól mind babára, mind mamára, mind papára nézve. És hát igen. Gondoljunk csak az új lényre, aki lebeg a két világ között, s miközben számára egy bélmozgástól kezdve, az éhségérzeten át, a fények élességéig minden új, ijesztő és felfedezésre vár, addig az elképzelhetetlen hormonális cunamiban lubickoló édesanyának azonnal és teljeskörűen meg kell értenie, óvnia őt, szeretve, jóllétben, biztonságban megtartva. És mindehhez olykor adódik egy friss, ropogós hasi nagyműtét is. Ez így dióhéjban sem piskóta. Nem csoda hát, hogy podcastok, cikkek, női körök, felkészítő tanfolyamok zengik a gyermekágy lényegét, hangsúlyozva annak sérülékenységét is. A propagandát folytató szakemberek azt is kiemelik, hogy a szülésnek, a születésnek, valamint az azt követő minimum hat hétnek igenis háborítatlanul, békés harmóniában kell zajlania, a születő családnak s igényeinek teljes tiszteletben tartásával.
Úgy tűnik azonban, hogy pont az egészségügyi szolgáltatásban résztvevő szakemberek képzéséből (vagy emberré neveléséből) maradt ki a folyamat lélektanának és biológiai hátterének megismertetése…
…
Hajnali félhomályban úszik a kórházi folyósó. Csend uralkodik mindenütt, melyet csupán a csomagok furikázását szolgáló kisméretű bevásárlókocsi kerekeinek a padlóval űzött guruló játéka színesít kissé. Lassan haladok. Felegyenesedni nem tudok, a friss vágás és környéke húzódik minden egyes apró mozdulatra. A szétmetszett hasizmok, a sérült szövetek, megtépázott idegek, a méhemen ejtett seb. A méhemen, aminek az elmúlt 9 hónap kőkemény melója után nincs megállás, a következő hetekben, sőt hónapokban is komoly munka várja. A fejem még kába, a helyi érzéstelenítő nem hatott a nagykönyv szerint, így bódítottak is. Talán a lábaimat már teljesen érzem, de ki tudja már, mi micsoda ebben a sokrétű fájdalomban. Mindez nem baj, így alakult, nem panasz. Csupán adottság. A gond inkább az, hogy a festett szőke, harminc körüli szülésznő – aki ügyeletben is fogadott előző este és már akkor is igencsak morcos volt (hasonlóan a szintén nagyon fiatal és szintén érthetetlenül hamar kiégett nőgyógyász doktornőhöz), de még érteni is véltem és nagyon meghúztam magam, hiszen a francnak van kedve vasárnap este, ügyeletben szülő nőkkel foglalkozni, ugye. Orvosi eskü ide vagy oda. – már a negyedik beszólást, lecseszést ejti meg a szülőszobától a gyermekágyas részlegig tartó rövidke szakaszon. Mert lassú vagyok, megváratom, mert megkapaszkodom a falban, mert lassan állok fel az ágyról, mert túl sokat pisiltem a műtét után és neki kell kiürítenie a vizeletet szépen összegyűjtő kis zacskót. Őszintén sajnálom doktornéni, kérem, nem tehetek róla. Inkább hálásan köszönöm, hogy elviseli nem éppen ereje teljében lévő és bombasztikus meztelen testem látványát és hajlandó segíteni a zuhanyzásban, ami persze nagyjából azt a célt szolgálja, hogy több felület jusson az alázásnak. De nincs mit tenni, örüljél. Totál kiszolgáltatott vagy úgyis, erőd sincs és minél gyorsabban – már amennyire ez egyáltalán lehetséges – együttműködsz, annál hamarabb láthatod újra a kisbabádat. Ez hihetetlen, mindent legyőző és elviselő erő. Az egyébként feltűnően széparcú, de meglehetősen mosolytalan hölgy következetesen Sárikának szólít kórházi tartózkodásom során – igen, sajnos még lesz vele dolgom -, ami egyértelműen nem ölt kedves, pajtási jelleget és nem is egy falusi közvetlenséghez szokott személy megszokásainak eredménye, hanem a hierarchia nyomatékosítása. Talán egyéb körülmények között kulturált felnőtt módon jelezném is neki a nemtetszést és okosan dörgölném arcába az egyébként ordító szemtelenséget, de ebben a kiszolgáltatottságban az ember háromszor is meggondolja, hogy mit tehet és mit nem. Ha lenne ereje hozzá. De így csak nagy levegőt vesz és hagyja magát. Ki tudja mi jön még.
Éppen ez a két szélsőséges pólus adja a helyzet felháborítóan vérlázító voltát.
Nem is ragozom. A csecsemősnővérek sem jobbak semmivel. Sőt, velük többször kell érintkezni. Hiába vagy csupa mosoly és készségesség a fizikai fájdalmak, nehézségek, a totálisan új szerepkör és a mérhetetlen kiszolgáltatottság ellenére, ők rendíthetetlenül marconák. Gondolhatod azt jóhiszeműen az első napon, hogy biztos csak ilyen napjuk van, hiszen emberek ők is (Bár teszem hozzá, vannak szakmák, ahol egyszerűen nem viheted be az aktuális személyes nyavalyádat, ha a fene fenét eszik sem. Tudom jól, az enyém is ilyen.), majd holnap jobb lesz. De tévedni fogsz. Esetleg egy hangyányi különbséget lehet észlelni rajtuk napok vagy napszakok függvényében, de az nem oszt, nem szoroz. Attól még ugyanúgy szar a mellbimbód, mégis hogyan akarsz ezzel szoptatni egyáltalán? És ha szeretnéd megérteni, hogy egy bizonyos papírost miért is kell kitölteni és ezért kérdezel egyet, akkor nem értik, hogy “Mire való ez a hiszti?!”. És ha nem adsz tápszert a gyerekednek az első nap után, akkor is szar anya vagy, nyilván éhezteted. Nem vicc. Hatalmas szerencsém van, hogy vannak dúla és már anya barátnőim, akiktől is tudom, hogy egy nap után a kicsiny újszülött még a direkt tartalékait használja fel, mert hát tudja ő már az anyaméhben, amit a csecsemősnővérek nem, hogy bizony nem feltétlenül fog elsőre belövellni a tej vagy menni az a szopizás. Lám, milyen csodálatos a természet és mennyivel nagyobb tudással rendelkezik egy ilyen kis csöpp, mint gondolnák azt a földhöz ragadt lelkek!! Nem lehet, hogy hagyni kéne működni mindent a maga rendje és módja szerint?
No de akinek nincsen ilyen szerencséje, az elbizonytalanodik, tápszert ad és bumm, máris nem kap semmi ingert a cici és máris nem lesz tejecske. Köszi, nővér! És nem csupán erről van szó. A kompetenciaérzet igazán könnyen elvehető egy ilyen sérülékeny állapotban és mintha a csecsemősnővérek egymással versengve hajtanának erre választékos és nem túl kifinomult módszereikkel. És látom is, ahogy fáradtságtól és fájdalmaktól elgyötört édesanyák vonszolják magukat a folyósón, a büszke ragyogás helyett gondterhelt arccal. És ahogy mennek egyre jobban össze a beszólások terhe alatt, ahogy egyre jobban eluralkodik rajtuk a szorongás és már tényleg kétségbeesetten próbálják gyemeküket rávenni a szopizásra. Áthatja őket az aggodalom, a megfelelés és már anyaságuk első óráiban görcsössé válnak. Bumm. Száz pont az egyes számú csecsemősnővérnek. A többieknek jó lesz felkötni a gatyeszt!
A két védőnő közül egy kifejezetten szimpatikus, de ő folyton fut-szalad, nehéz elcsípni. A másik ugyan rád szánja az időt, de a kérdéseidre nagy sóhajt követő, szemforgató, feleslegesen hosszadalmas válasz érkezik, amely azért nem túl burkoltan tartalmazza azt is, hogy hülye vagy, hogy ez egyáltalán felmerült. Szolid emelkedettséggel jönnek belőle a szavak.
Persze vannak üdítő jelenségek, kapaszkodók is. A roma származású fiatal takarítónő például megbízhatóan kedves, bármilyen napszakban is találod. Még a fülembe is súgja egyszer, hogy az én kislányom a legszebb az összes baba közül, amivel persze hogy levesz a lábamról. De amúgy is bármikor össze lehet vele mosolyogni és nem csapja rád az ajtót, amikor épp becammogsz a WC-re. Említésre méltó a nem tudom milyen munkakört betöltő fiatal, tetovált és piercinges hölgy, aki esténként körbejár a vérealvadásgátlókkal és meglepő lágysággal adagolja belénk. Kissé szórakozott, de végtelenül tiszta, kedves mosolyával, rekedtkés hangon megkérdezi, hogy valamire szükségünk van-e még és – Kapaszkodj meg! – a választ is megvárja. Így a szintén üdítő jelenség szobatársnőm megeresztheti azt a merész tréfát, hogy például egy GinTonic jól esne, előbbi pedig jót kacag ezen. Hát így vagyunk mi pár napi közösködésben, az apukák helyett egymást találva támaszul és pajkosan, kifejező grimasszal összenézve, amikor távozik egy-egy diktátor a szobánkból, maga mögött hagyva füstös megjegyzéseit.
Összefoglalnám tehát: Az eredeti rendeltetésük, tehát a támasz, segítő, gondozó, gyógyító szerepkörök helyett lubickolnak a kiszolgáltatottságodból tévesen(!!!) adódó alá-fölérendeltségi viszony magaslatán és maximális élvezettel (vagy csak mert mérhetetlenül ostobák) megaláznak, beléd rúgnak, földbe döngölnek, szinte direkt próbálják megtépázni a kompetenciaérzetedet, félrevezető, korlátolt tanácsokat adnak, teljeskörűen kihasználva a helyzetet. Vagyis hogy elvileg, aktuálisan valamiről nagyobb tudással rendelkeznek, mint Te. Olyan ez, mint az autósoktató, aki valójában egyetlen dologhoz ért jobban nálad és ez annyira felkorbácsolja sérült, roskadozó önérzetét, hogy jól ki is használja az előnyt: üvöltve, szétgyalázva, káromkodva kioszt, mert elsőre kicsit döcögősen megy a váltás. No de szerencsétlenségére ez sem tart sokáig, hamarosan ahhoz is jobban fogsz érteni… Egészségére hát! (Touché)
A dolog pikantériája, hogy mindezt egy olyan személlyel teszik, aki éppen egy komoly műtétből lábadozik, nem csak lélekben, hanem fizikálisan is kiszolgáltatott tehát. Aki éppen egy totálisan új szerepkörben igyekszik nyilván a legnagyobb tudása szerint helytállni. Aki már csak azért is csonka és sérülékeny lehet, mert a családdá válás is sérül a kórházi közegben, ahol az újdonsült apuka csak bizonyos időben, üvegen keresztül pilloghat gyermekére. Egyedül, támasz nélkül kell végigevickélni e napokon tehát. És közben még baszogatnak is. Csodás. Hagynának inkább békén.
De nem. És a gyerekedet sem. Naponta kétszer hallgatod végig, hogy pár szobával arrébb az összes osztályos bébike versenyt bömböl, mert ki tudja hány hideg és idegen mancs nyúzza, vizsgálja, taperolja, gépiesen, szeretetlenül öltözteti, pelenkázza őket. Jó, tudom-tudom, ezek nagyon fontos vizsgálatok és rossz anya vagyok, mert egyáltalán leírtam azt, amit… na de most komolyan?! Hol van ebben a vágyott természetesség és háborítatlanság? Hol vannak a valódi baba-mama érdekek?
De nem haragszom. Miért is tenném? Hazajöttünk. Család született. Béke, harmónia, lágyság vesz bennünket körül. Ők pedig ott maradtak tovább mérgezve önmagukat és másokat. Mélységes sajnálatot érezhetnék. De gondolataim fókuszába egészen más, sokkal magasztosabb, édes feladatok kerültek.
Talán ezért működhet ez így. Talán ezért nincs még lázadás, ezért tudnak ezek a szakmailag és emberileg is kifogásolható egyének megmaradni ezekben a munkakörökben. Mert az anyák nagylelkűen felejtenek. Mert fontosabb dolguk lesz. Mert hamar felülírja az élet az összes megélt nehézséget. Nem számít. Nem fontos. Elillant már. Helyébe kúszott a szeretet, az édes nemalvás, az összes apró, világraszóló pillanat. Az új élet, az új lehetőségek csodája.
A leírtak célja nem a fröcsögés, nem a kesergés és nem is az ellenséggyártás. Csupán azt szeretném, ha az anyák felkészülnének erre is, hogy semmiképpen ne lehessen bimbódzó anyaságukban megfosztani őket magabiztosságuktól, kompetenciaérzetüktől. Annyit beszélünk a szülésről. Még többet a kórházi szülésről. Szülési tervek írását javasolják a szakemberek. De arról nincs szó, hogy mi van azután. És hogy mi van azután a kórházban. Hogyan őrizd meg önmagad, belső erőd és a babádra vetett fókuszod a megalázások közepette. Hogyan legyen a gyermekágy eredeti jellegétől megfosztva is legalább túlélhető és megtartott abban az első pár elszeparált, magányos és végtelenül kiszolgáltatott napban?
Hajrá Édesanyák! Bennetek születik az élet. Ti vagytok a legnagyobb erő hordozói. Semmi és senki nem elég hatalmas és méltó arra, hogy az erről való tudásotokat egy picit is megingassa!
Fontos megjegyezni, hogy a leírtak alapjául egy személyes élmény, egy egészségügyi intézmény aktuális szemèlyzetének, aktuális állapota szolgál. Nem vonatkoztatható mindez az összes hasonló munkakörben dolgozó személyre, ahogy az összes intézményre sem! És a szóban forgó személyek is bizonyára nagyon sok értéket hordoznak magukban.
Kivételek mindig vannak. És lehet, hogy az egyém az…
the scorpio dance 