“Múlt és jövő egyetlen szivárványívben egyesül, melynek gyújtópontja a jelen tudatossága.”
Rákos Péter
Ahány ember, annyi gyerekkor, annyiféleképpen megélt élmények, kudarcok, sikerek. Annyi gondolat-, hit- és kapcsolati rendszer. Mindehhez külön-külön egyedileg felépített személyiségstruktúra szolgáltatja a mankót, azt az eszközrendszert, aminek segítségével vagy amin keresztül a világot befogadjuk és ahogy reagálunk az elénk sétáló kihívásokra. Megijedünk, megolduk, kizáruk a tudtunkból, projektálunk, túlmisztifikáluk, támadunk, menekülünk. Csalódottak, dühösek, sértettek leszünk vagy éppen megerősödünk, önállóbbakká válunk. Kérdés az is, elfogadjuk – e az adott reakcióinkat, érzéseinket egy-egy nehézséggel kapcsolatban…
Hiszem, hogy ezt az egyediséget gondozni kell. Figyelni és megérteni a lényt – legyen akár felnőtt vagy gyerek -, akivel éppen dolgom van és azt a módozatot, ahogyan legjobban tudom segíteni őt. Abban, hogy ő is megértse saját működését és ha már szülő-gyermek viszonylatokról beszélünk, gyermekéét is.
Mert a képlet, bár igen-igen egyszerű, korántsem egyoldalú. Az egyedi életutak megértése, tiszteletben tartása és megfelelő kezelése elengedhetetlen. S ha innen nézzük, mindenkinek más feladat jut. De ezzel egyidejűleg egy jelentős feladat mindenkinek sajátja. Hiszem, hogy minden tudatos lény képessége és kötelessége az állandó önreflektív fejlődés, az elsősorban önmagával kapcsolatos tisztánlátásra, az önbecsapások elengedésére való törekvés!
Csak ezzel a tudatossággal tudod megelőzni az újra és újra elkövetett hibákat, így tudsz előremutató, félelemmentes döntéseket hozni. Így lehetsz ítéletmentes és elfogadó. Így lehetsz saját életed dédelgetett főszereplője úgy, hogy közben nem sérülnek mások, nincs átgyaloglás, ledominálás. Külső-belső harmónia van. Így tudsz igazán érzékenyen figyelni a számodra kiszolgáltatott kisgyermek igényeire, így lehetsz támogató, jól szerető anyja/apja ahelyett, hogy saját ismeretlen motivációidtól, felesleges sztereotípiáidtól, fel nem dolgozott sérelmeidtől átitatva egy nem rá szabott elvárásrendszert és szeretetnyelvet erőltetnél rá.
A legizgalmasabb utazást, a legszínesebb kalandokat önmagadban találod. Jó hír, hogy mindezekhez az erő is ugyanott rejlik. Hiszem, hogy mindenkinek kutya kötelessége elindulni és járni ezen az ösvényen!
Ahány ember, annyi múlt, jelen és jövő. Kizárólag Rajtad múlik, mit kezdesz vele. Érteni akarod. Vagy átaludni.
És hogyan értendő mindez a gyógypedagógia vonatkozásában?
A gyógypedagógia egy szigorú tudomány. Komoly elméleti háttere van. Szakkönyvek mondják meg, mikor milyen fejlődési szakaszban van egy gyermek, mit kell tudnia és mi van, ha azt éppen nem tudja. Nem baj, hogy van egy mérce, amihez tudunk viszonyítani, ami megsúgja nekünk, hol van teendő, milyen tanulási képességében kell megtámogatni és milyen intenzitással egy-egy gyermeket. A gond akkor kezdődik, ha skatulyázni kezdünk, ha mereven ragaszkodunk a keretekhez és ha olyan dolgokat várunk el bárkitől is, ami nem dolga vagy nem passzol bele a képességstruktúrájába. Éppen ezért én a gyógypedagógia tudományát egy gyermekközpontú, a háttérben húzódó kapcsolati dinamikákat és személyiségfelépítéseket is boncolgató szemlélettel szeretném komplexebbé tenni. Így lehet igazán mélyen megérteni a problémát és így lehet megtalálni az adott személy számára leginkább eredményes támogatói utat.
A szülő szerepe
Nem kérdés: elengedhetetlen. Szülő nélkül nem lehet dolgozni. Ha a szülő nem együttműködő, nem fogadja meg és építi be a gyermek otthoni támogatására kiadott ajánlásokat, ha hárítja a problémát vagy nem hajlandó rálátni saját szerepére teszem azt egy figyelemzavaros tünetegyüttes, egy gyermeki agresszió vagy egy átlagtól leszakadó verbalitás tekintetében, akkor igen hiábavalóan foglalkozik a gyermekkel a szakember, bármily lelkiismeretesen is teszi azt. A gyermek számára természetesen elég sokáig – valakinek élethosszig, de a tanulási képességek mérvadó fejlődésének lezárulásáig mindenképpen – a szülő lesz a mindent meghatározó személy. Éppen ezért nem elég, ha a szakember heti pár órában biztonságot nyújtó, elfogadó szeretetszemély tud lenni a gyermek számára, vagy ugyanennyiszer kis rendszert, célzott képességfejlesztést visz az életébe. Ha változásra van szükség, akkor annak a szülőnél kell kezdődnie. Visszakanyarodunk tehát az önismerethez, a folyamatos önreflektív fejlődéshez. Nem gondolom, hogy ez megkerülhető volna és bármilyen ijesztően és szigorúan hangzik is ez, a gyermekek érdekében, illetve azért, hogy a támogatás, a segítség valódi lehessen, nem igazán vagyok hajlandó lemondani erről az álláspontról. Egy a nem felszínt kapargató, tényleges segítség hozhat fejlődést a gyermekek életébe, ehhez azonban nélkülözhetetlen a szülő együttműködése, a változásra irányuló nyitottsága, saját szerepének elismerése, büszke vállalása.
Ennek az elmélkedésnek véletlenül sem az a célja, hogy keseredj el és gyorsan kezdj tartós önostorozásba! Nem állítom, hogy mindenért a szülő felelős, ahogy azt sem, hogy nem lehet hibázni vagy tökéletesnek kell lenni bármiben is! Már ha ennek a szónak van egyáltalán pontos definíciója… Hibázni lehet és kell is! A kérdés csak az, hogy meg akarod – e érteni és a Tőled telhető legjobb módon kijavítani azokat. Mind saját magad, mind meglévő vagy leendő gyermekeid érdekében. Azt hiszem, ez a kulcs. Ettől lehetsz “elég jó anya”, ami jelen esetben a lehető legtöbb. Egyszerűen csak tökéletes! 😉
the scorpio dance 