Road to Taipei

– A színfalak mögött –

Essen a fókusz ezúttal a stáb tagjaira. Azokra az emberekre, akik régóta önkéntesen adják idejüket, energiáikat, lelkesedésüket és szakértelmüket a magyar korfball válogatottnak és azon túlmutatóan a magyar korfballnak is. A 2023. október 20-29. között megrendezésre kerülő tajvani világbajnokság apropóján a legfontosabb háttéremberekkel, Hack Barnabás szövetségi kapitánnyal és Jakab Olivér Rudolf menedzserrel beszélgettem. Szerencsére az egyébként szerény és szűkszavúnak mutatkozó uraknak megered a nyelve, ha korfballról van szó…

Hack Barnabás

szövetségi kapitány (U21, felnőtt)

1908 SZAC Budapest vezetőedző

ÓKK vezetőedző

Utánpótlás Bajnokság Versenybizottsági tag

Oktatási és Képzési Bizottsági tag

Mikorra datálható jelenlegi szövetségi kapitányi pozícióid kezdete?

Barna: Az U21-et már a Tamó (Berényi Tamás, azóta felnőtt válogatott játékos – a szerk.) korosztályával is csináltam. Igen, az volt az első, amin veled (Tasnádi Sára – a szerk.) meg a Boldival (Végh Boldizsár, korábbi Budapesti Korfball Klub játékos, edző, játékvezető, U21 és felnőtt válogatott stábtag) voltam stábként. Talán 2014-ben. Azelőtt talán akkor volt utoljára U21-es csapatunk, amiben te meg én együtt voltunk játékosok. A kettő között nem is volt magyar U21-es részvétel.

Miért éppen az U21-es és felnőtt korosztályokkal foglalkozol válogatott szinten?

Barna: Alapvetően azért vágtam bele az U21-esekkel való munkába, mert úgy gondolom, hogy az egy nagyon fontos lépcsőfok a felnőtt válogatottság előtt. Fontos volt, hogy kipróbáljam magam ott, tanuljak. Most azért csinálom az U21-et, mert az a felnőtt válogatott előszobája. Fontos, hogy tudjam, kik azok a tehetséges fiatalok, akiknek komoly esélyük van bekerülni a felnőtt válogatottba. Már 17-18 éves korban szeretem látni, hogy téthelyzetben, nemzetközi mezőnyben hogyan teljesítenek. És a különböző korosztályok közül azért csak az U21, mert nem csinálhatok mindent, nem fér bele az időmbe. Valamiről le kellett mondanom.

Tehát a felnőtt válogatott a fő csapásvonal?

Barna: Igazából mindig a felnőtt válogatott van a középpontban. Korábban dolgoztam fiatalabb korosztályokkal is, de akkor is a felnőtt válogatott volt a legfőbb cél és az akkori felnőtt válogatott szövetségi kapitány komoly hatással volt a munkámra. De ha valaki válogatott irányításában gondolkozik, akkor nem csak a saját korosztályát kell látnia, hanem a rendszert. Hogyan lesz felnőtt korra sok nemzetközi tapasztalatot szerzett, taktikailag és technikailag komplexen játszó játékosunk. Most az U21 által az utolsó lépcsőfoknál láthatom, hogy kinek mi maradt ki a fejlesztéséből és így ezzel el tudok kezdeni foglalkozni.

Szerintem általánosságban elmondható, hogy az ember azért csinál utánpótlást, hogy minél több jó felnőtt játékos legyen és minél több jó felnőtt válogatott legyen. Túl azon, hogy egy fiatal megszeresse a játékot az is cél, hogy ne csak 15 éves koráig korfozzon, hanem egy igazi közösségre leljen és kedve legyen tovább játszani, megmaradjon ennek a jó kis amatőr sportnak.

Jelenleg kik a legkisebbek a kezeid között? Van olyan korosztály, akivel számodra nehezebb megtalálni a hangot?

Barna: Negyedikesek. Nyilván minden korosztály más. Nekem sokat kellett tanulnom azt, hogy a legkisebbekhez mi a legjobb módszer és talán a mai napig ott kell a legfelkészültebbnek lennem. Valószínűleg azért is, mert minden új generáció kicsit más mint az előző volt, így ott mindig nagyon nyitottnak kell lennem. A kisebb gyerek jobban zsizseg, monoton feladattal nem leköthető. Náluk folyamatosan kell tudni változtatni, alkalmazkodni akár a létszámhoz, akár az aktuális állapothoz. A közös idővel is egyre egyszerűbbé válik a feladat, hiszen egyre jobban megismerjük egymást. Ettől függetlenül ugyanolyan nagyszerű élmény a kicsikkel is együtt dolgozni.

Honnan meríted, tartod frissen a szakmai tudásod?

Barna: Szerintem aki ilyesmivel foglalkozik, az hasonló témájú oldalakat követ, videókat néz, elemez, ilyen szakirodalmak fordulnak meg a kezében. A labdasportok hasonló alapokkal dolgoznak és ha valaki a legújabb trendeket szeretné követni, akkor meg fogja találni a forrást. Onnantól már csak az a kérdés, hogyan hatnak rá a hallottak, olvasottak. Mennyire tud inspirálódni, mennyire tud beemelni vagy átalakítani dolgokat, ha mondjuk az adott módszer egy másik sportágból érkezik. Hogyan adaptálja a korfballra vagy akár konkrétan a saját tanítványaira. Folyamatosan meg kell tudni újulni. A gyerekek miatt is meg hát a sportág is folyamatosan fejlődik, változik. Tizenöt évvel ezelőtti, akár általam használt módszerek már nagyon gyengék. A gyerekek figyelmét sem lehet velük lekötni.

Vissza tudod még idézni, hogyan is kezdődött edzői pályafutásod?

Barna: Hú talán mindig is volt bennem egy belső motiváció erre, mindig szerettem nem a színpadon, hanem inkább a háttérben lenni, gondolkozni, megálmodni dolgokat. Példaképemnek tekintem a középiskolai kosárlabda edzőmet. Utolsó évesként vett át minket a testnevelő tanárunk megbízásából. Később kosárlabda edző lett belőle, de visszajárt és tartotta nekünk az edzéseket. Nagyon meghatározó volt számomra az ő lelkesedése, ahogy mindig igyekezett átadni a friss tudását. Illetve a felénk fordulása és amilyen kapcsolatot kiépített a fiatal játékosokkal. Az ő személye biztosan adott egy megerősítést, hogy fiatalon is kipróbálhatja magát az ember ezen az úton, meghatározó tud lenni. Talán ennek is köszönhető, hogy pár évvel később, amikor az első lehetőség kínálkozott, akkor bátran belevágtam.

A szentendrei Rákóczi Gimiben kezdtem el edzősködni 2003-ban. Ott voltam két évig, utána hívtak át a Kispesti Waldorfba.

Hozzávetőlegesen hány órányi edzést tartasz egy héten?

Barna: Hát most a SZAC utánpótlásnevelésével és az Óbuda utánpótlásnevelésével is foglalkozom. Illetve az Óbuda felnőtt csapatát is én edzem jelenleg, de ők is még elég fiatalok. Mondjuk azt, hogy nagyjából 20 órányi edzést tartok egy héten. De ebben nincsenek benne a válogatott edzések, meccsezések. Tehát 20 óra nettó korfball.

Egyáltalán hogy fér be ennyi korfball a család, három gyerek mellé? Vagy fordítva tegyem fel a kérdést?

Barna: Csak úgy, hogy őrült vagyok. Jobb magyarázatom nincsen. Tényleg. Épeszű ember ilyet nem csinál. Tudom jól, érzem is magamon, hogy ez nagyon fárasztó. 25-26 órám van a suliban és gyakorlatilag egy szinte ugyanolyan műszakot letolok délután. Ez azért kemény. De a lelkesedés és a sok lelkes gyerek folyamatosan feltölt.

Előfordul azért, hogy úgy érzed, telítődtél, le kell tenni egy korfballos feladatkört?

Barna: Folyamatosan sok a korfos feladat, sokszor túl sok is. De ez önmagában nem probléma. A gondot inkább az okozza, amikor felesleges ellentétek miatt égetjük a drága időt. Kevesen vagyunk itthon, akik mind sok energiát fektetünk ebbe a sportba, de nem ismerjük el egymást eléggé és nem is támogatjuk a másikat. Ezek lefárasztják az embert és tudom, hogy az elmúlt 5-10 évben éppen emiatt sokan elfordultak a korfballtól.

Olyan van, hogy az ember a nap végére nagyon fáradt tud lenni. De próbálok folyamatosan fejlődni. Nekem például szükségem van a kimozdulásokra, hogy a terheket ki tudjam adni magamból beszélgetésekkel, szórakozással. Beni születése után kevesebbet jártam el és az nem jött be. Kell a család mellett is olyan alkalmakat találnom az életemben, ahol le lehet vezetni a hétköznapi pörgést. Amióta ezeket visszahoztam az életembe, azóta sokkal komfortosabb még annak ellenére is, hogy fárasztó. Egyébként ezek nem elvesznek a családtól, hanem hozzáadnak. Mert a fiammal való közös pecázás is ide tartozik, ami remek feltöltődést ad és közös élményt. Ha ezekről lemondok, akkor kevésbé tudom leadni azokat a problémákat, amiket heti szinten magamra rántok. Így kevésbé effektív. Fontos felismerés tehát, hogy magamra is kell szánnom időt.

Mi a SZAC titka?

Barna: Az egyik nagy titka a Kispesti Waldorf. Nagyon sokat tanultam itt. Segítettek felépíteni egy filozófiát, ami sportszakmailag könnyen feltölthető modern gondolkozással. Gyakorlatilag soha nem a győzelem vagy a meccs áll a középpontban, hanem a személy. Ezeket a gyerekeket fejlesztjük minél sokoldalúbban, fizikailag és technikailag egyaránt. 15-16 éves korig szinte semmilyen taktikával nem foglalkozunk. Meccsen való tapasztalatszerzés a cél, és hogy ezeket a tapasztalatokat maguk tudják értelmezi, tudjanak belőle tanulni. Az eredményeink pont ezeknek a következménye.

A másik pedig az a kultúra, amit kiépítettem az iskolában. Ott egy negyedikes gyerek alig várja, hogy korfozhasson. Sok lelkes gyerek kezdi el tehát a sportot. Ennek a kultúrának köszönhetően felépült egy rendszer. Gyerektől felnőttig. Folyamatosan tudnak egymástól tanulni és új impulzust szerezni. Nyilván ebből marad, amennyi marad, de akik maradnak, azok nagyon lelkesek. Az talán még viszonylag sok egyesületnek megy, hogy sok lelkes fiatalt összetrombitál. Viszont – bár mi is sok tehetséges fiatalt elveszítünk mire felnőtt lesz -, talán mi tudjuk a legtöbb fiatalt megtartani felnőtt korra. Mindezt úgy, hogy folyamatosan tudjuk őket motiválni. Van egy lépcsőzetes elv, így egy fiatal egészen addig tud új kihívással találkozni, míg mondjuk a felnőtt korosztályban kiemelkedővé nem válik. Addig folyamatosan lát maga előtt egy következő ellenfelet a saját klubjában, a saját edzésén, akihez tudja magát mérni. Nálunk mindig volt egy olyan filozófia, hogy a gyerek sokat játsszon, mindegy, hogy nyer vagy veszít. Nálunk kevés gyerek ül a padon. Azt gondolom, ez is fontos szempont ahhoz, hogy a gyerek fejlődjön és motivált maradjon. Talán ezek összességében rejlik a titok. De nyilván ezt ki kellett építeni. Mi sem voltunk jók, amikor az első vagy a második csapat elindult. De onnantól, hogy kitartó munkával felépül egy ilyen rendszer, arra kell figyelni, hogy fennmaradjon, legyen elég ember, így működhessen a lépcsőzetesség.

Mik a SZAC idei céljai?

Barna: Igazából a SZAC-nak mindig ugyanaz a célja. Számunkra a szezon jelentős része semmi másról nem szól, mint játékosfejlesztésről. Nyilván a játékosokat érdekli, hogy nyernek-e meccset, meg vannak egyéni célok, de engem semmi más nem érdekel, csak a játékosfejlesztés. A rájátszás pár meccsén persze már az a cél, hogy nyerjünk. De addig csak egyéni vagy csapatszintű taktikai fejlődés, tanulás, gyakorlás zajlik. Nyertünk már úgy bajnokságot, hogy az alapszakaszban csak negyedikek voltunk. Az alapszakaszban cél tehát, hogy minél többet fejlődjön mindenki. A legjobbak pedig játsszanak az utolsó pár meccsen.

A közelmúltban került megrendezésre a Bajnokok Ligája első köre. Egy fiatal gárdát vittél magaddal. Mi volt a koncepció és hogyan értékeled a szereplést?

Barna: A koncepciót az élet döntötte el. A felnőtt válogatott megy a VB-re, így sem szabadságügyileg, sem anyagi szempontból nem volt kivitelezhető, hogy egy tapasztaltabb játékosállománnyal menjek a BEK-re. Innentől válaszút előtt álltunk, hogy vagy lemondjuk a szereplést vagy mindenképpen kimegyünk. Az átlagéletkorunk 18 év volt, de voltak 15-16 éves játékosaink is. Úgy gondoltam, hogy őket már be lehet dobni a mélyvízbe, annak ellenére, hogy elég erős csoportunk volt. Azért mentünk ki, hogy ezek a gyerekek fejlődjenek, tapasztalatot szerezzenek. Itt nekem azt kellett mérlegelnem, hogy ne legyen túl nagy a szakadék, mert akkor tényleg nincs értelme, nem lesz pozitív élmény. Azt gondolom, sikerült jól felmérnem az erőviszonyokat. Ez a csapat nem volt annyira gyenge, hogy ne tudjon kompetitív mérkőzéseket játszani színvonalas ellenfelek ellen. A legelső mérkőzésünkön szembejött velünk a katalánok legerősebb csapata, rengeteg rutinos játékossal, míg a mi csapatunkban vagy olyan játékosok voltak, akik még sosem voltak BEK-en vagy korábban kiegészítő szerepkörben voltak jelen. Ezen az első meccsen még mindenki nagyon izgult, de gyakorlatilag mérkőzésről mérkőzésre fejlődött a csapat és az utolsó mérkőzésen a torna második helyezett csapatát vertük el úgy, hogy nekik még kulcskérdés volt az a mérkőzés a továbbiakban. A franciák ellen egy góllal kaptunk ki, a törökök pedig köztudottan egy kellemetlen stílusban játszó csapat. Ezek a játékosok még nem tartanak ott sem mentálisan, sem fizikálisan, hogy legyőzzenek egy náluk gyengébb korfballt játszó, de kellemetlen ellenfelet. Összefoglalva nagyon pozitív élmény volt ez a torna, mely számomra is egy hatalmas, újszerű kaland volt. Mindenki remekül érezte magát.

Mennyire fontos számodra, hogy a játékosaid egyéni figyelemben részesüljenek?

Barna: Ha őket kérdeznéd, akkor valószínűleg az lenne a válasz, hogy nem kapnak eleget. De ez egy tudatos döntés a részemről. Mikor elkezdtem edzősködni sokkal több időm volt, mindenkivel nagyon sokat foglalkoztam, sok tanácsot adtam a játékosoknak. Viszont ez kontraproduktívvá vált, mert így nem hagytam magától fejlődni a játékost. Ez baj, amit fel kellett ismernem. Hagyni kell kibontakozni a tehetséget, önmagától fejlődni a játékost és csak finoman szabad terelgetni jókor jó dolgokkal, leginkább akkor, ha letérne a jó irányról. Akár filozófiával, akár a játékával kapcsolatban. Biztosan sokan úgy élik meg, hogy kevés tanácsot adok nekik, de ez azért van, mert úgy érzem, aktuálisan nincsen szükségük tanácsra. Az a fejlődési út, amin jelenleg járnak, az tökéletes. Mindenki eljut egyszer egy zsákutcába, amit nekem észre kell vennem és olyankor kell segítenem. Legalábbis most úgy gondolom, hogy inkább ez a feladatom.

Térjünk rá a felnőtt válogatottra és a hamarosan megrendezésre kerülő világbajnokságra. Talán a tavalyi törökországi selejtező volt egy fontos, akár első állomása ennek, amikor is nem sikerült elérni a kitűzött célokat. Hogyan gondolkozol azóta erről, illetve hogyan lehetett onnan újra felépíteni a keretet?

Barna: Szerintem személy szerint sikerült jól rendezni magamban azt az eseményt. Nagyon fontos a sportban, hogy elfogadjuk, ha egy meccs dönt nagyon sok mindenről, és ha nagyon nagy a nyomás, akkor simán előfordulhat, hogy megremeg az ember keze és nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy terveztük vagy szeretnénk. Mindig fel kell tudni állni és akkor sokkal erősebbek leszünk. Erről szól a sport. Nyilván nekem is tanulság ez, hogy min kell javítani.

Alapvetően a VB selejtező is egy fejlődési lehetőség volt azok számára, akik előtte kevésbé mutatkoztak meg felnőtt válogatottban. Persze lehet azt is mondani, hogy túlzottan magabiztosak voltunk és ráfaragtunk, erősebb csapatot kellett volna vinni a selejtezőre. De fontosnak tartottam, hogy az U21 is kimenjenek a saját tornájára és így a fiatalok fejlődhessenek nemzetközi szinten, és egy olyan felnőtt válogatott menjen a selejtezőre, akik között nincsen U21-es játékos, hogy ott is egy teljes csapatnyi játékos lehetőséget kapjon a nemzetközi tapasztalatra, megmérettetésre. A két válogatott összessége adja a felnőtt válogatott keretét, így tavaly kétszer annyi játékost tudtam megnézni nemzetközi szinten. Úgy gondolom, hogy így, hogy végülis kint vagyunk a VB-n, megérte a kockázat.

Miben volt ez a jelenlegi felkészülés más, mint a korábbiak? Mennyire érzed késznek a csapatot a tornára?

Barna: A klubomból érkező felnőtt válogatott játékosok borzasztó mélyről indultak. Gyakorlatilag a SZAC-nak tavaly májustól decemberig nem volt edzése. Az új helyszínre január közepétől mehettünk. A játékosok motiválatlanná váltak, kiestek a gyakorlatból. Ha nincs edzésed, akkor egyre rosszabbul játszol, felkészületlen vagy, ami elkezd frusztrálni. Egy negatív spirálba kerülsz bele. Erre rátett a VB selejtező egy lapáttal. Nagyon mélyen volt Magyarországon a legjobb játékosok egy jelentős része. És ugye mikor kellett eldönteni, hogy részt veszünk-e a világbajnokságon? Februárban. Nagyon nehéz döntést hoztunk, nagyon nehezen. Magyarországon sajnos nem olyan egyszerű igent mondani egy VB-re, hiszen tudod, hogy akár hétszázezer Forintot is fizethetsz érte. A sok akadály és az elképesztően mélyről indulás ellenére most azt látom, hogy egy fantasztikusan motivált brigáddal találkozom hétről hétre. Az anyagi problémák jelentős részén úrrá tudtunk lenni a Szövetséggel közösen és komoly ellenfelek ellen tudtunk gyakorolni, akár a holland edzőtáborban, akár a szlovákokkal való együttműködésben. Utóbbiról mondhatnánk, hogy számukra hasznosabb volt, de rengeteg mindent tudtunk gyakorolni ellenük és annyi kihívást mindig jelentettek, hogy oda kelljen figyelnünk. Még egy-két finomítás vár a csapatra. Nem támogat bennünket az új lebonyolítás, gyakorlatilag egy lövésünk van a nyolc közé jutásra. De azt gondolom, hogy ha a legjobb tizenkét ország közé bekerülünk, akkor abszolút nem lehetünk csalódottak. És erre minden esélyünk megvan. Az álomszerű legjobb nyolcba kerülés gyakoratilag a második meccsen eldől. De utána sem ér véget a torna és mi abszolút így állunk hozzá.

Fontos része volt a felkészülésnek, hogy hosszú idő után végre sikerült találni egy olyan stábtagot, aki a játékosok fizikai állapotával tudott foglalkozni. Az ő segítségével az edzés hiányában lévő játékosok is újra építhették az elvesztett izomzatot és a sérülésekkel is célzottan foglalkozott. A szaktudásának köszönhetően komoly alapokra tudtunk építeni. Dóczi Zsuzsi alapvetően gyógytornász, de a munkája nagyon összetett, sokrétű. Sajnos nem tud velünk utazni a VB-re, de a későbbiekben is számíthatunk a válogatottal való együttműködésére.

És muszáj megemlítenem, hogy bár Tasnádi Sári játékosként most nem vett részt a felkészülésben, mert babázik, sokat segített nekem szakmai beszélgetésekkel, meglátásokkal, és a játékosokra is szánt egyéni figyelmet. Emellett a promó anyag is neki köszönhető. Szóval csak azért nincs rajta a nagy közös tablón, mert ő csinálta.

Hogy lehet az, hogy a kimaradt edzésidő, a mélypont, a leépülő izomzat ellenére is a válogatott nagy részét SZAC-os játékosok alkotják?

Barna: Ez egy nagyon nehéz kérdés és biztos vagyok abban, hogy sokan nem is értik. A magyar bajnokság csak kis részben mutatja meg egy játékos valós tudását. Egyre inkább egy sokoldalú játéktudásra van nemzetközi szinten szükség, amit már fiatal korban el kell kezdeni fejleszteni. Vannak olyanok itthon, akiknek már a magyar bajnoki tempó is komoly, de vannak olyanok, akik egy komolyabb válogatott ellen szintet tudnak lépni, főleg sebességben. Ezzel is foglalkoztam az elmúlt években. A 2021-es EB-n hatodikok lettünk, és megvertük a cseh válogatottat. Egy évvel később ők készültek a világjátékokra és 2 hétvégén 6 meccset játszhattunk velük. Erre a 6 meccsre nem az EB csapat utazott, hanem a bő keret tagjai. Itt szinte minden meccsen felmosták velünk a padlót. 15-20 gólos vereségek. Persze nem az eredmény számított nekem, hanem az, hogy egy ilyen szintű csapat ellen kitől mire számíthatok, kiben van több, mint amit a bajnokságban mutat. Ez szakmailag messzire vezethető vissza. Kezdetben azok voltak válogatottak, akik korábban például kosárlabdáztak és megfelelő alapokat szereztek. Közülük akik ma is játszanak még mindig kiválóak tudnak lenni. Viszont közel 20 éve nevelünk korfballra gyerekeket, ami egyrészt jó, mert hamarabb jön a korfballos tapasztalat, de ha nem sikerül megfelelő alapot adni fizikálisan, technikailag, vagy nem tudjuk eljuttatni őket felnőttkorig, mert elvész a motivációjuk, akkor az a mi kudarcunk. Sok tehetségét veszített már el a magyar korfball. Biztos vagyok abban, hogy színesebb és erősebb lenne a válogatott, ha meg tudnánk őket tartani.

Mindig az utat kell nézni. Ha bekerülsz a tág keretbe még nem lesz automatikus helyed a kezdőben. Először meg kell állapítani, hogy mik a hiányosságok, amiken javítani kell. Ezután jöhetnek a lehetőségek a különböző erősségű ellenfelek ellen edzőmeccseken. És meglátjuk, mennyire sikerül beépíteni a tanultakat, csiszolni a technikán, kijavítani a hibákat, jobbá, hasznosabb, színesebb játékossá válni. Nyilván könnyebb dolga van annak, aki már utánpótlásban találkozott nemzetközi ellenfelekkel, szerzett tapasztalatokat. Szeretném egy jól felépített, játékosok egyéni fejlődését kísérő és támogató rendszerben csinálni a szövetségi kapitányi munkát. Erre akár egy kihívásként is tekintek. Remélem, hogy minél több klubot meg tudok ennek nyerni és minél több klubban lesznek felnőtt válogatott játékosok.

Hogyan reflektálnál saját szövetségi kapitányi munkádra?

Barna: Mindig az foglalkoztat, hogy mi a következő probléma. Büszkeségek kevésbé foglalkoztatnak. A felnőtt válogatottat szeretném rendszerben csinálni. Nagyon sokat javulna a helyzet, ha a korosztályos válogatott stábokkal lenne pár közös pont, ami fontos a felnőtt válogatottnál is. Jelenleg erre kevés törekvés mutatkozik. Fontos lenne egymástól tanulni, fejlődni és közös célért dolgozni. Lépéseket kell tennünk a lemorzsolódás tekintetében, mert ez nem csak klub probléma. Szuper lenne, ha minél nagyobb bő keretek lennének, ahol komoly játékos fejlesztések és közösség építések folynának, hogy azok is motiváltak maradjanak, akik nem utaznak esetleg 1-1 tornára. Legyen egy közösség, ami bent tartja őket és egy stáb, aki fejleszti is. Szerintem ez a két legfontosabb elv, ami mentén dolgoznunk kellene és ez teljesen megváltoztatná a jelenlegi közösséget. A magam szintjén ezt látom és ezzel próbálkozom, de nagyon kevesen jutnak el már hozzám. Amióta átvettem a felnőtt válogatottat, azóta folyamatosan próbálok egy bővebb keretet együtt tartani és fejleszteni. Vannak, akik az aktuális keret tagjai és vannak olyanok, akikből lehet később utazó kerettag. Őket fejlesztem. De elég megnézni, hogy a válogatott játékosok miket mondanak magukról vagy hogy miért csinálják. A közösség az egyik visszatérő pont. Ma már a beach korfball szinte egy külön szakág lett. Vannak már olyan válogatottjaink, akik nagyon jók beach-en és azt tekintik a fő válogatott iránynak.

Idén Magyarország számára elmaradt az U21-es esemény. Jövőre mire számíthatnak a korosztályban érintett játékosok?

Barna: A Szövetségnek sajnos nincs arra pénze, hogy több eseményt is aktívan támogatni tudjon, idén pedig a felnőtt világbajnokság volt a kiemelt esemény. Emellett az ebben érintett U21-es játékosoknak sem fért volna bele anyagilag mindkét utazás. A Szövetség mindenképpen eltökélt abban, hogy a következő évben legalább az U19-es vagy az U21-es eseményen megjelenjen magyar válogatott. De most van egy kis bizonytalanság abban, hogy az idei, amin nem voltunk, az mint utólag kiderült, egy VB selejtező, így a következő eseményre, ami egy VB lesz, csak az mehet, aki a selejtezőn részt vett. De nagyon komoly csapatok nem voltak és mi is jelezni fogjuk, hogy szeretnénk részt venni. Úgy gondolom, hogy megint vannak nagyon jó játékosok a korosztályban, akikkel érdemes volna elkezdeni foglalkozni. Egy részük már felnőtt válogatott, és még nagyon sokan bekerülhetnek a következő 4-5 évben ebből a brigádból. Fontos, hogy legyen U21-es csapat és mehessünk nemzetközi eseményre.

Mit gondolsz, meddig lehet az ember szövetségi kapitány egy amatőr sportban, ráadásul ha úgy tetszik, életvitel szerűen?

Barna: Egyszerű a válasz: addig leszek szövetségi kapitány, amíg megbíznak bennem és elnyerem a pályázatot. Ha már nem, akkor biztosan tartok egy szünetet, de vissza fogok térni. Ez az életem része, imádom csinálni. Soha nem is úgy beszéltem róla, mint egy stresszes munka. Baromi sokat adok, de még többet kapok a tornáktól, a játékosoktól. Nem tudom magam elképzelni enélkül. Több sportág is hívott már edzőnek. Olyanok, amikből vígan eléldegélnék. De már muszáj úgy tekintenem magamra, mint a korfball egyik nagykövete. Ez egy felelősség is. De egy fantasztikus élmény. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

A rengeteg csodálatos élmény közül ki tudsz-e emelni egyet?

Barna: Talán mindig a legutolsó nagyobb eseményt tudnám mondani. Ez most is igaz. Ez a Bajnokok Ligája különleges élmény volt. Persze utolsók lettünk, de akkor is. Az utolsó meccset meg is nyertük és az egészen katartikus volt. Ez is jól mutatja, hogy nem csak a győzelmek lehetnek maradandó élmények. Ezen a tornán eredményben nem mérhető a sikerünk, de látni azt, hogy azok a fiatal játékosok, akik tőlem tanultak, milyen szépen helytállnak egyéni és csapatszinten is, mindent megér.

Holland szurkolótáborotok messziföldre is elkísér benneteket…

Barna: Igen. Azt hiszem, a 2021-es EB óta aktív szurkolóink. Ők egy holland klubcsapat játékosai, egy kedves baráti társaság, akik a fejükbe vették, hogy izgalmasabb volna nem a hollandoknak, hanem egy kisebb nemzetnek szurkolni és szerencsére ránk esett a választásuk. Nagyon helyesek és lelkesek, eszméletlenül fanatikusan tudnak szurkolni, beöltöznek, ajándékokkal készülnek számunkra. Már az utánpótlás csapatainknak is szurkolnak, Törökországba is elkísértek bennünket tavaly és már magyar bajnoki fordulón is voltak. A tajvani utazásunkra gyűjtést szerveztek és pénzösszeggel segítették a kijutásunkat. Nagyon hálásak vagyunk ezért is és a meccseken való támogatásért. Ezúttal is sokat fog jelenteni az ő lendületük is.

Hírekért, eredményekért kattints:

IFK weboldal
Facebook
IKF youtube csatorna

Road to Taipei

– A színfalak mögött –

Essen a fókusz ezúttal a stáb tagjaira. Azokra az emberekre, akik régóta önkéntesen adják idejüket, energiáikat, lelkesedésüket és szakértelmüket a magyar korfball válogatottnak és azon túlmutatóan a magyar korfballnak is. A 2023. október 20-29. között megrendezésre kerülő tajvani világbajnokság apropóján a legfontosabb háttéremberekkel, Hack Barnabás szövetségi kapitánnyal és Jakab Olivér Rudolf menedzserrel beszélgettem. Szerencsére az egyébként szerény és szűkszavúnak mutatkozó uraknak megered a nyelve, ha korfballról van szó…

Jakab Olivér Rudolf

Csapatmenedzser (U19, U21, felnőtt)

Kékvölgy SE játékos, edző

játékvezető

Magyar Korfball Szövetség Elnökségi tag

A Játékvezetői Bizottság, valamint az Utánpótlás Bajnokság Versenybizottságának elnöke

Média és Kommunikációs Bizottsági tag

Viszonylag régóta menedzserkedsz különböző magyar válogatottak stábtagjaként. Hogyan kezdődött, honnan ered az indíttatás?

Olivér: Fú, meglepődtem a régóta szó használatán, de rá kellett jönnöm, hogy valóban egészen sok mindenen túlvagyok már. Onnan indult ez a történet, hogy valamelyik nyári gyerektáborban egyik este, miután kibeszéltük Barnával (Hack Barnabás, szövetségi kapitány – a szerk.) az aznapi tanulságokat, a másnapi programot, meg úgy egyébként mindent, akkor valahogy arra kanyarodott a szó, hogy hiányzik neki egy menedzser a válogatottakba. Hiszen volt már sok jó társa ebben, de többnyire kiemelkedő játékosok, akik értelemszerűen nem tudtak egyszerre mindkét szerepkörre maximálisan koncentrálni. Lényeg, hogy felmerült mindkettőnkben, hogy esetleg tudnék neki segíteni. A táborba is úgy kerültem be, hogy úgy éreztem, tudnék és szeretnék ebben többet segíteni, együtt dolgozni Barnával. Először a 2019-es EB-re mentem vele.

Tehát felnőtt korosztállyal indultál.

Olivér: Igen, ezután mentem az U21-esekkel is, majd az U19-es pályázat is úgy került leadásra Kacsa (Erdei Attila, U19-es válogatott szövetségi kapitány – a szerk.) által, hogy szerepeltem a stábban és azóta ott is segítkezem.

Számodra tehát nem a korosztály volt a meghatározó, hanem a szövetségi kapitányok személye?

Olivér: Igazából igen. Egyáltalán nem az volt a szempont, hogy kik a játékosok, akikkel együtt kell dolgozni. Úgy gondolom, hogy amióta edzősködöm és láttam kisgyereket, nagy gyereket, felnőttet, mindenkivel együtt tudok dolgozni, ott nincs nagy kihívás. Az edzők személye volt fontos, hogy nekik segíthessek. Illetve pár évvel később derült ki, hogy ez mit is jelent, ugyanis kezdetben csináltam, amiről úgy gondoltam, hogy kell, hiszen sosem volt körülírva. A menedzser menedzseli a csapatot. Majd valaki rávilágított, hogy mik is a feladatok valójában.

Na és mik ezek a feladatok? Változnak a korosztályok függvényében?

Olivér: Először azzal lettem behúzva, hogy viszonylag kevés dolga van egy menedzsernek. Amikor utazik egy válogatott egy eseményre, akkor azzal kapcsolatban kell néhány adminisztratív dolgot elvégezni. Például leadni a hosszú listát, utazólistát, összegyűjteni megfelelő aláírásokat, elmenni egy menedzser meetingre. Viszonylag egyszerű és rövid adminisztrációs feladataim voltak. De ahogy telt-múlt az idő, bővült az általam meghatározott feladatkör. Nem csak az utazás, hanem a felkészülés kapcsán is akadnak teendők. Régen az volt a módi, hogy a szövetségi kapitány elintézett mindent. Szervezte az edzést, bérelte a termet, kommunikált a játékosokkal. Igyekeztem ráállni arra, hogy a felkészülés során is többet segítsek, levegyek terhet a vállukról, hogy a szakmai munkára koncentrálhassanak. Így az utazás megszervezése, szállás, program, edzések, kapcsolattartás is az én feladatom. Bár mind Kacsával, mind Barnával jól megoszlanak a feladatok.

Ha feladatkörben nem is, hozzáállásban, jelenlétben más embert kívánnak a különböző korosztályok?

Olivér: Egy felnőtt válogatott sem öreg, így nem érzem, hogy nagy különbség volna. Nyilván amikor kiskorú játékosokkal kell együttműködni, akkor a szülőt is be kell vonni. Tapasztalataim szerint többnyire már az U19-es korosztályban szereplő játékosok is megfelelő érettséggel rendelkeznek.

Könnyű veled együttműködni?

Olivér: Relatív. Én úgy gondolom, hogy igen. Mindenképpen pozitív változás volt a bekerülésemmel, hogy a játékosok számára könnyebben elérhetők az információk. Gyorsabban, hatékonyabban reagálok, mint az edzők. Persze nem vagyok tökéletes, előfordul csúszás az én részemről is. De remélem, hogy alapvetően elégedettek.

És hogyan éled meg a Barnával közös munkát? Ki tudsz-e emelni nehézséget, illetve mi az, ami nagyon gördülékeny?

Olivér: Barnával már előtte is együtt dolgoztam az utánpótlás bajnokság szervezésében, így nem a válogatottban tapasztaltam először az árnyoldalait és a pozitív oldalait. Egy kicsit néha az nehéz, hogy talán túl könnyedén, túl szabadon veszi a dolgokat. Azt tartja szem előtt, hogyan lehetne valamit a legkedvezőbben megoldani egy játékos számára. Mindenképpen pozitív, hogy mindig igyekszik a legjobb lehetőséget biztosítani a csapattagoknak. Ez viszont néha nehéz mondjuk pénzügyi szempontból. Nehézségbe ütközve azt mondja, hogy nem baj, csináljuk, majd lesz valahogy, csak ezt utána valahogy meg is kell valósítani. Bár sokkal jobb ez így, mintha a másik véglet lenne, hogy nem merne bevállalni semmit.

Kicsit gondoljunk bele: ha van U19, U21, beach és felnőtt termi esemény is egy évben, akkor te négyszer utazol nem éppen akciós és nem személyes szórakozásodat, kikapcsolódásodat szolgáló külföldi eseményekre. Fontos, hogy lássuk: a rengeteg munkán túl anyagi terhet is jelent mindez. Hogyan mozog ez benned? És egyáltalán hogyan kivitelezhető?

Olivér: Teljesen jogos felvetés. Alapvetően én is úgy gondolok magamra, mint aki dolgozni megy el és ezért fizet is. Nyilván aki játszik, az is fizet azért, hogy játszhasson. Igyekszem úgy felfogni, hogy a korfballt is nagyon szeretem meg a játékosokat is és szeretném, hogy jó legyen nekik, így ingyen is dolgoznék. Azt pedig, hogy még fizetek is, igyekszem úgy eltenni magamnak fejben, hogy igen, kiutazom valahova, ahol sok időt eltöltök munkával, feladatokkal, de amikor nem dolgozom, akkor egy új várost láthatok, a csapattal szórakozhatok, jó meccseket nézhetek. Ezt mindig melléteszem: egészen sok pozitív dolog jár vele. Ezekért fizetek.

Tehát ezekkel számolni kell az éves költségvetésedben?

Olivér: Igen, tervezek az utazásokkal, de sajnos az utóbbi pár évben előfordult, hogy valamelyik utánpótlás korosztály nem utazott, így kisebb volt a teher. De például a tavalyi évben egymás után utazott az U21 és a felnőtt és mindkét utazás egészen drága volt. Az megterhelőbb volt, de mindig kalkulálok ezekkel. Ahogy a Kékvölgyes utazásokkal is tervezni kell.

Az esetleges szponzorációból befolyt összeget egy az egyben a játékosokra fordítjátok?

Olivér: Igen, az így befolyt összegeket egy az egyben a játékosok költségeinek csökkentésére fordítjuk. Ugyanakkor hozzá kell tennem – és sosem titkoltam -, hogy bár a stáb is fizet az utazásért, viszont igyekszünk úgy megoldani a költségvetést, hogy a játékosoknál valamivel kevesebbet fizessen a stáb. És innentől kezdve csökkennek az árak, ha sikerül szponzort találni. Ez már mind a játékosokra fordítódik.

Evezzünk kicsit más vizekre. Nem csupán menedzser vagy a korfon belül, hanem játékos, edző, bíró is. Melyik szerepkör mit jelent és hol helyezkednek el ezek az életedben?

Olivér: Életemben először játékosként találkoztam a sporttal és mindig is az volt az elsődleges. Azután amikor néhány éve elkezdtem edzősködni, az vált fontosabbá, hiszen ott több játékos fejlődése kerül fókuszba, nem csupán a sajátom. Ekkor háttérbe szorult a játékos létem. A Kékvölgyben úgy épülnek fel most az edzéseink, hogy az U11-es korosztálytól a felnőttig mindenki egyszerre van ott, s mivel rajtam kívül csupán Kacsa az edző, gyakran előfordul, hogy egy edzésen nem is vagyok jelen játékosként, hanem neki segítek. Játékvezetőként ezek a szerepkörök nem ütköznek egymással. Egy olyan vállalást tettem, hogy nem vezetek meccset saját meccsem előtt, hogy fel tudjak készülni, tudjak beszélni a csapatommal. Utána már gond nélkül. Játékvezetői pályafutásom egészen az elején áll. Rengeteg lehetőséget kapok, hogy fejlődjek és igyekszem élni ezekkel, dolgozom rajta, hogy jobb legyek. De ez van mindenből a leghátrébb, hiszen ezt kényszerből kezdtem el.

Bár most kezd minden kicsit háttérbe szorulni, mert van egy olyan tervem az idei szezonra, hogy kicsit világgá megyek. Kacsa már át is vette azt a csapatot, amelyikkel én foglalkoztam korábban. Ő vezeti most mindkét felnőtt csapatunkat, én csak besegítek.

Nahát. Hol képzelhetünk el téged a szezonban a korfballpálya helyett?

Olivér: Sajnos egyelőre inkább csak beszélek róla. Valamikor tavaly tél környékén elhatároztam, hogy kicsit világot látok. Az egyetem lassan véget ér, már nem kell bejárnom, nem kíváncsiak rám az épületben, be tudom fejezni távolról is. A munkámat szintén bárhonnan végezhetem, mindegy hogy itthon ülök a számítógépem előtt vagy Kuala Lumpurban. Elhatározásom szerint a VB előtt nem aktuális ez, majd utána. Egyelőre pontosabb tervem nincs, mint hogy novemberben valamikor fogom a táskámat, felülök egy repülőre és megnézem, milyen a világ.

Mennyi időre tervezel eltűnni?

Olivér: Erre vonatkozóan semmilyen terv nincsen. Az biztos, hogy nem az a szándékom, hogy elmegyek egyetlen helyre és ott maradok egy évig, de nem is állnék tovább néhány nap után. Az biztos, hogy ebben a szezonban a korfballos feladataimat átruháztam másra. Lemondtam az elnökségi posztomról, a bizottságokban is átadtam a feladataimat másoknak.

Mik a prioritások, vannak-e álomcélok?

Olivér: Nem igazán. Először mindenképpen Európán belül tervezek felfedezni országokat, azután meglátjuk.

Említetted az Elnökséget és a Bizottságokat. Beszéljünk ezekről is, hiszen nem csupán menedzser, játékos, edző és bíró vagy, de a Szövetség működésében is jelentős szerepet vállalsz.

Olivér: Először az utánpótlás szervezésébe kapcsolódtam be, amikor utánpótlás edző lettem és elkezdtem kérdezgetni, hogy mi miért van. Akkor megkaptam, hogy ha jobban tudom, akkor csináljam. Így is lett. De ott is volt egy felsőbb szerv, amitől szintén vártam a válaszokat és ott is megkaptam, hogy akkor csináljam én. Utána csatlakoztam az Elnökséghez is. Onnantól kezdve belefolytam a Játékvezetői és a Média Bizottságba is. Úgy voltam vele, hogy amit hozzá tudok tenni, azt hozzáteszem. Ehhez hozzátartozik, hogy ez mind rengeteg felelősség, program, így nagyon aktívan nem dolgozom egyikben sem. Hivatalos forma szerint az Elnökségi mandátum lejár öt év után. Gondoltam, ha már így van, akkor nem hosszabbítom meg, tartok abban is egy szünetet.

Valószínűleg eléggé belelátsz így a magyar korfball működésébe. Mit gondolsz, mitől működhetne jobban a háttérmunka, hogyan lehetne népszerűbb ez a sport Magyarországon?

Olivér: Például nagy gond szerintem, hogy hiányzik egy általános nagy közös irány, cél. Ha ezt megtalálnánk, akkor le lehetne bontani apróbb mérföldkövekre, feladatokra, akár bizottságokra, akár személyekre vonatkozóan, hogy hogyan akarjuk elérni ezt. Persze vannak kezdeményezések, de ezek kissé csapongóak, és nincsenek összefogva közös céllá. Jellemzően kisebb szervezetek, egységek, személyek mennek a maguk feje után és csinálják, amíg működik. Szerintem hiányzik a nagy, közös gondolatmenet.

Véleményed szerint mi hiányzik ennek megvalósulásához?

Olivér: Talán az lehetne a válasz, hogy kéne egy ember, aki összefogja mindezt és megfogalmazza, hogy mit kéne csinálni. Erre voltak kísérletek, legutóbbi elnökünk is egy olyan ember volt, aki független volt mindenkitől, nem voltak kötődései, előítéletei, nem húzott semerre, de neki sem sikerült összefognia a korfball fontos embereit.

Mit gondolsz, miért nem járt sikerrel?

Olivér: Amikor elbúcsúzott tőlünk egy nyilvános ülésen, azt mondta, hogy megpróbálta, de túl sok volt a szembeszél. Érzése szerint a magyar korfballon belül sem sikerült összevonni az embereket, illetve a magasabb állami szervektől sem kapott támogatást, amikor kitalálta, hogy szeretne például egy családi sportnapot. Több kezdeményezése volt nagyobb eseményekre, de ezekre felülről nem érkezett támogatás.

Jelentős átalakulásban van tehát a Szövetség. Lemondott az elnök, lejárnak mandátumok. Mit lehet tudni a továbbiakról?

Olivér: Kristóf (Bellusz Kristóf, főtitkár – a szerk.) nagyon aktívan dolgozott azon, hogy legyenek jelöltek és jelen állás szerint egy a Pécsi Tudományegyetemen tanító testnevelő tanárnak volna szándéka az elnöki pozíció betöltésére. Ezenkívül több, magyar korfballban aktív tagot is sikerült meggyőznie, hogy lépjenek be és legyenek elnökségi tagok. Úgyhogy ha minden igaz, akkor november környékén lesz egy tisztújító ülés, amikor is új irányt vehet a magyar korfball. Így, hogy egy kvázi teljesen új kezdetre van lehetőség, hátha többen éreznek majd indíttatást arra, hogy csatlakozzanak és együttműködve tegyenek a magyar korfballért.

Mivel töltöd a korfballos szerepkörök mellett fennmaradó szabadidődet?

Olivér: Hát korábban rávágtam volna, hogy egyetem. De az már nem vesz el időt igazán. Most passzív féléven vagyok, tavasszal vár rám egy aktív, amikor is lesz egy darab tantárgyam és meg kell írnom egy szakdogát, majd ha minden igaz, kapok egy mérnök-informatikus alapdiplomát a BME-n, 8 év egyetemi lét után. Emellett dolgozom: van egy munkahelyem, ahol mellékállásban heti 20 órát dolgozom, illetve egy másik cégnek dolgozom projekt alapon, ahol nagyjából heti 5-10 órát foglalkozom a feladataimmal. Ezek mind weboldalak, tehát webfejlesztéssel foglalkozom munkaidőmben. Ezenkívül ha úgy adódik, akkor a szabadidőmben is. A legújabb és legizgalmasabb egyéni projektem az volt, hogy sok év szájrágás után ténylegesen megvalósítottam egy elektronikus, tabletes jegyzőkönyvet. Ha minden igaz, akkor ebben a szezonban teszteljük, és a jövő évben már egy teljesen papírmentes jegyzőkönyvet fogunk tudni használni az asztalnál.

Megkérdezhetem, hogy minek köszönhető az elnyújtott egyetemi lét?

Olivér: Hát igen, van egy szabály, miszerint ennyi idő után automatikusan kirúgják az embert, külön kérvényt kellett benyújtanom maradásom érdekében. Azt történt, hogy volt egy porckorongsérvem, ami miatt nem tudtam letenni a vizsgáimat. Ekkor passziváltattam magam, s mire felépültem, tudtam mozogni, addigra átkerültem önköltségesre, így értelemszerűen a munka kapott előjogot.

Bár az U19-es feladataidat letetted, mégis megkérdezném, mik a jövő évi tervek, számíthatnak-e utazásra az érintett játékosok?

Olivér: Kacsát (Erdei Attila, szövetségi kapitány – a szerk.) győzködnöm kellett, hogy ne riasszák el a költségek, fussunk neki. Már volt egy válogatott edzésünk. Csináljuk együtt, amíg itt vagyok, és ha elmegyek, folytatja nélkülem. De sajnos vélhetőleg nagyon drága lesz Spanyolországba utazni. A válogatott edzésen pedig 7 darab fiú vett részt összesen, ami nem túl biztató. De a tervek szerint utazik a válogatott.

Hol vannak a lányok?

Olivér: Az U19-es korosztálynak az egy sajátossága, hogy sokkal könnyebb motiválatlannak lenni és nem eljönni. Az elmúlt években is kisebb volt a szűrés, sokan abbahagyják a sportot ebben a korban, lemorzsolódnak. De egy egészen hosszú listám van arról, hogy kik azok, akik beleférnek és elvileg aktívak is. Van, aki előző nap elmegy bulizni és ezért nem jön el, amiről azt gondolom, hogy mivel válogatott eseményről van szó, így akkor is eljössz, ha nem tudsz lemondani a bulizásról és egy percet sem alszol. Nem tudom, min múlik a motivációjuk. Igyekeztünk időben meghirdetni az edzést több felületen, de a jövőben jobban fogunk figyelni arra, hogy direkt megkeressük a játékosokat, nem csupán a klubok edzőin keresztül. A személyes törődés többnyire meghozza a gyümölcsét.

Beszéljünk kicsit a tajvani világbajnokságról. Testvéred, Jakab Gergő részt vett a felkészülésben a tág keret tagjaként, az utazókeretben azonban nem kapott helyet. Tudod függetleníteni a testvéri érzéseket a szövetségi kapitány döntésétől?

Olivér: Nyilván benne lesz a fejemben utazáskor, hogy akár ő is ott lehetne, hiszen az elmúlt években keményen dolgozott ezért, de úgy gondolom, hogy tudom függetleníteni magam ettől. A kerethirdetés után átbeszéltük ezt Barnával és arra jutottam, hogy sajnálom, mert nagyon szívesen utaztam volna a bátyámmal, de el tudom fogadni, hogy ő most a nyolcadik fiú.

Ha már Gergő, akkor beach világkupa, amin először vettél részt menedzserként. Milyen élmény volt, illetve hogyan értékelendő az idei 5. helyezés?

Olivér: Igen, tavaly az a különleges helyzet állt elő, hogy nem tudtunk utazni Barnával Marokkóba a csapattal, hiszen teljesen átfedésben volt az esemény a gyerektáborral. Szóval a szajoli étkezdében üvöltöttünk a gyerekekkel együtt, amikor megvertük a hollandokat. A beach alapvetően nem az én műfajom, egészen más sport, máshogy kell futni, gondolkozni. Az 5. hely pedig annyiban bosszantó, hogy lehettünk volna előrébb is, hiszen az volt a cél, hogy a legjobb négybe bekerüljünk. De hát voltak más országok, akik szintén nagyon be akartak kerülni. Az 5. helyre is büszkének lehet lenni, nagyon szép eredmény.

Milyennek ítéled a mostani felkészülést?

Olivér: A korábbi évekhez képest sokkal szervezettebb és aktívabb volt ez a felkészülés. Nyilván ha lett volna rá lehetőségünk, akkor sokkal több állomást terveztünk volna. De egész szépen sikerült már tavasszal is egy-egy edzést összehozni havonta, illetve nyáron volt egy két napos edzőhétvége Egerben, egy csapatépítéssel összekötött beach esemény, illetve augusztusban egy 5 napos holland edzőtábor is. Ősszel pedig minden hétvégén van edzés, edzőmeccsek külföldi ellenfelekkel is.

Mik az esélyek, mi a célkitűzés?

Olivér: Van egy minimális esélyünk, hogy bejutunk a legjobb nyolcba. A 2025-ös Világjátékokat már évekkel ezelőtt kitűztük, azt pedig így tudjuk elérni. Ez volna egy nagy cél. Ehhez a csoportunkból meg kéne verni Suriname-ot, akikkel kint Hollandiában játszottunk egy barátságos meccset. Látszódott, hogy nem lehetetlen, de egészen komoly kihívás. Amennyiben nem sikerül bejutni a legjobb nyolcba, úgy sem fogunk nagyon lemaradni és igen jó meccseket játszhatunk minőségi ellenfelek ellen. Kilenc-tizedik helyen zárhatunk, úgy gondolom.

Sok korfos élményben volt már részed. Ki tudsz-e emelni legkedvesebb emléket?

Olivér: Alapvetően az volt a legjobb korfballos pillanat, amikor először meccseltem U13-asokkal Csengével (Sáfrán Csenge, a Kékvölgy SE játékosa – a szerk.) és 13 csapatból harmadikok lettünk a korosztályban. Az egy nagyon boldog pillanat volt. Illetve tavaly az a csapat, akiket én edzősködtem NB1/B-ben, harmadik helyen végzett. Ezekre vagyok a legbüszkébb korfos pályafutásom során. Kékvölggyel még nem sikerült NB1-es csapatunkkal a harmadik helynél magasabbra jutni.

Esetleg idén? Mik a Kékvölgy tervei?

Olivér: Idén mind az egyes, mind a kettes csapatunk erősen fiatalított. Ez alapvetően kényszer, de ez a két csapat sem lett féllábú, szépen meg fogják állni a helyüket a fiatalok. Van lehetőségük jó eredménnyel végezni.

Ha visszatérsz az elvonulásról, a korfball újra része lesz az életednek vagy könnyes búcsút vesztek egymástól?

Olivér: Igazából erre akkor fogok tudni válaszolni. De igen komoly fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy mennyire fogom tudni hátrahagyni a korfballt. Nem is említettük, de a Kékvölgyben is fontos szerepem van az adminisztratív részben. Ha nem is egyedül viszem, de nagy felelősség rakódik rám. Ezt valószínűleg nem fogom tudni szüneteltetni távolról sem. A bizottságokat könnyebb szívvel le tudom tenni, és majd meglátjuk, mi történik nélkülem. Visszatérve pedig valószínűleg annyit teszek bele, amennyit kell, igénylik.

Hogyan reklámoznád a bizottságokhoz, Elnökséghez való csatlakozást?

Olivér: Erre van egy nagyon jó válasz, amit kommunikálhatnák jobban. Igen, önkéntes munka, pénz nincs, dolgozni kell. De ha átlagolunk, akkor hetente mondjuk fél óránál többet nem kell vele foglalkozni egy szezon alatt. Tehát nem egy nagy munka, ellenben rengeteg tapasztalatot lehet szerezni. Valóban releváns skillekben lehet fejlődni. Felsorolva valamilyen szinten: esemény szervezés, -koordinálás, e-mail írás, kommunikációs képességek, szabályismeret, médiával kapcsolatos képességek (kamerázás, fényképezés, posztok készítése, média megjelenés). Nem mellesleg ezt bárki beleírhatja az önéletrajzába, amivel igen csak ki lehet tűnni.

Van a csatlakozásnak alsó korhatára vagy bármilyen lelkes fiatal szerepet vállalhat?

Olivér: Hivatalosan nincs. Szerintem tizennégy éves kortól bárki csatlakozhat akár félhivatalosan. Kipróbálhatja magát és kiderül, hogy van-e olyan feladat, amit rá lehet bízni, szívesen csinál. Ha beletanul, akkor kaphat komolyabb feladatokat is.

Kihez fordulhatnak az esetleg csatlakozni vágyók?

Olivér: Van a weboldalunk, a korfball.hu. A Szövetség menüpont alatt fel van sorolva az összes bizottság, tagokkal, elérhetőségekkel. Bátran lehet keresni az ott megjelenített személyeket, ha úgy kényelmesebb, akkor akár Facebookon. Nyilván ezek még az átalakulás előtti adatok. De Kristóf (Bellusz Kristóf, főtitkár – a szerk.) biztos pont, ő marad a pozíciójában és tudja, hogy melyik bizottsághoz ki tartozik. Őt biztosan lehet keresni kérdésekkel.

Szívesen hozzátennél a magyar korfball működéséhez?

A bizottságok elérhetőségeihez kattints:

korfball.hu

Meggyalázott gyermekágy

Avagy szolgáltatók által tépázott anyaság

Mostanság rengeteget hallani dúláktól, bábáktól, sokgyermekes anyáktól, bölcs asszonyoktól a természetes szülés és születés híveinek nagyköveteitől a gyermekágy fontosságáról, annak testi-lelki átrendeződéseiről, egész életre meghatározó folyamatairól mind babára, mind mamára, mind papára nézve. És hát igen. Gondoljunk csak az új lényre, aki lebeg a két világ között, s miközben számára egy bélmozgástól kezdve, az éhségérzeten át, a fények élességéig minden új, ijesztő és felfedezésre vár, addig az elképzelhetetlen hormonális cunamiban lubickoló édesanyának azonnal és teljeskörűen meg kell értenie, óvnia őt, szeretve, jóllétben, biztonságban megtartva. És mindehhez olykor adódik egy friss, ropogós hasi nagyműtét is. Ez így dióhéjban sem piskóta. Nem csoda hát, hogy podcastok, cikkek, női körök, felkészítő tanfolyamok zengik a gyermekágy lényegét, hangsúlyozva annak sérülékenységét is. A propagandát folytató szakemberek azt is kiemelik, hogy a szülésnek, a születésnek, valamint az azt követő minimum hat hétnek igenis háborítatlanul, békés harmóniában kell zajlania, a születő családnak s igényeinek teljes tiszteletben tartásával.

Úgy tűnik azonban, hogy pont az egészségügyi szolgáltatásban résztvevő szakemberek képzéséből (vagy emberré neveléséből) maradt ki a folyamat lélektanának és biológiai hátterének megismertetése…

…

Hajnali félhomályban úszik a kórházi folyósó. Csend uralkodik mindenütt, melyet csupán a csomagok furikázását szolgáló kisméretű bevásárlókocsi kerekeinek a padlóval űzött guruló játéka színesít kissé. Lassan haladok. Felegyenesedni nem tudok, a friss vágás és környéke húzódik minden egyes apró mozdulatra. A szétmetszett hasizmok, a sérült szövetek, megtépázott idegek, a méhemen ejtett seb. A méhemen, aminek az elmúlt 9 hónap kőkemény melója után nincs megállás, a következő hetekben, sőt hónapokban is komoly munka várja. A fejem még kába, a helyi érzéstelenítő nem hatott a nagykönyv szerint, így bódítottak is. Talán a lábaimat már teljesen érzem, de ki tudja már, mi micsoda ebben a sokrétű fájdalomban. Mindez nem baj, így alakult, nem panasz. Csupán adottság. A gond inkább az, hogy a festett szőke, harminc körüli szülésznő – aki ügyeletben is fogadott előző este és már akkor is igencsak morcos volt (hasonlóan a szintén nagyon fiatal és szintén érthetetlenül hamar kiégett nőgyógyász doktornőhöz), de még érteni is véltem és nagyon meghúztam magam, hiszen a francnak van kedve vasárnap este, ügyeletben szülő nőkkel foglalkozni, ugye. Orvosi eskü ide vagy oda. – már a negyedik beszólást, lecseszést ejti meg a szülőszobától a gyermekágyas részlegig tartó rövidke szakaszon. Mert lassú vagyok, megváratom, mert megkapaszkodom a falban, mert lassan állok fel az ágyról, mert túl sokat pisiltem a műtét után és neki kell kiürítenie a vizeletet szépen összegyűjtő kis zacskót. Őszintén sajnálom doktornéni, kérem, nem tehetek róla. Inkább hálásan köszönöm, hogy elviseli nem éppen ereje teljében lévő és bombasztikus meztelen testem látványát és hajlandó segíteni a zuhanyzásban, ami persze nagyjából azt a célt szolgálja, hogy több felület jusson az alázásnak. De nincs mit tenni, örüljél. Totál kiszolgáltatott vagy úgyis, erőd sincs és minél gyorsabban – már amennyire ez egyáltalán lehetséges – együttműködsz, annál hamarabb láthatod újra a kisbabádat. Ez hihetetlen, mindent legyőző és elviselő erő. Az egyébként feltűnően széparcú, de meglehetősen mosolytalan hölgy következetesen Sárikának szólít kórházi tartózkodásom során – igen, sajnos még lesz vele dolgom -, ami egyértelműen nem ölt kedves, pajtási jelleget és nem is egy falusi közvetlenséghez szokott személy megszokásainak eredménye, hanem a hierarchia nyomatékosítása. Talán egyéb körülmények között kulturált felnőtt módon jelezném is neki a nemtetszést és okosan dörgölném arcába az egyébként ordító szemtelenséget, de ebben a kiszolgáltatottságban az ember háromszor is meggondolja, hogy mit tehet és mit nem. Ha lenne ereje hozzá. De így csak nagy levegőt vesz és hagyja magát. Ki tudja mi jön még.

Éppen ez a két szélsőséges pólus adja a helyzet felháborítóan vérlázító voltát.

Nem is ragozom. A csecsemősnővérek sem jobbak semmivel. Sőt, velük többször kell érintkezni. Hiába vagy csupa mosoly és készségesség a fizikai fájdalmak, nehézségek, a totálisan új szerepkör és a mérhetetlen kiszolgáltatottság ellenére, ők rendíthetetlenül marconák. Gondolhatod azt jóhiszeműen az első napon, hogy biztos csak ilyen napjuk van, hiszen emberek ők is (Bár teszem hozzá, vannak szakmák, ahol egyszerűen nem viheted be az aktuális személyes nyavalyádat, ha a fene fenét eszik sem. Tudom jól, az enyém is ilyen.), majd holnap jobb lesz. De tévedni fogsz. Esetleg egy hangyányi különbséget lehet észlelni rajtuk napok vagy napszakok függvényében, de az nem oszt, nem szoroz. Attól még ugyanúgy szar a mellbimbód, mégis hogyan akarsz ezzel szoptatni egyáltalán? És ha szeretnéd megérteni, hogy egy bizonyos papírost miért is kell kitölteni és ezért kérdezel egyet, akkor nem értik, hogy “Mire való ez a hiszti?!”. És ha nem adsz tápszert a gyerekednek az első nap után, akkor is szar anya vagy, nyilván éhezteted. Nem vicc. Hatalmas szerencsém van, hogy vannak dúla és már anya barátnőim, akiktől is tudom, hogy egy nap után a kicsiny újszülött még a direkt tartalékait használja fel, mert hát tudja ő már az anyaméhben, amit a csecsemősnővérek nem, hogy bizony nem feltétlenül fog elsőre belövellni a tej vagy menni az a szopizás. Lám, milyen csodálatos a természet és mennyivel nagyobb tudással rendelkezik egy ilyen kis csöpp, mint gondolnák azt a földhöz ragadt lelkek!! Nem lehet, hogy hagyni kéne működni mindent a maga rendje és módja szerint?

No de akinek nincsen ilyen szerencséje, az elbizonytalanodik, tápszert ad és bumm, máris nem kap semmi ingert a cici és máris nem lesz tejecske. Köszi, nővér! És nem csupán erről van szó. A kompetenciaérzet igazán könnyen elvehető egy ilyen sérülékeny állapotban és mintha a csecsemősnővérek egymással versengve hajtanának erre választékos és nem túl kifinomult módszereikkel. És látom is, ahogy fáradtságtól és fájdalmaktól elgyötört édesanyák vonszolják magukat a folyósón, a büszke ragyogás helyett gondterhelt arccal. És ahogy mennek egyre jobban össze a beszólások terhe alatt, ahogy egyre jobban eluralkodik rajtuk a szorongás és már tényleg kétségbeesetten próbálják gyemeküket rávenni a szopizásra. Áthatja őket az aggodalom, a megfelelés és már anyaságuk első óráiban görcsössé válnak. Bumm. Száz pont az egyes számú csecsemősnővérnek. A többieknek jó lesz felkötni a gatyeszt!

A két védőnő közül egy kifejezetten szimpatikus, de ő folyton fut-szalad, nehéz elcsípni. A másik ugyan rád szánja az időt, de a kérdéseidre nagy sóhajt követő, szemforgató, feleslegesen hosszadalmas válasz érkezik, amely azért nem túl burkoltan tartalmazza azt is, hogy hülye vagy, hogy ez egyáltalán felmerült. Szolid emelkedettséggel jönnek belőle a szavak.

Persze vannak üdítő jelenségek, kapaszkodók is. A roma származású fiatal takarítónő például megbízhatóan kedves, bármilyen napszakban is találod. Még a fülembe is súgja egyszer, hogy az én kislányom a legszebb az összes baba közül, amivel persze hogy levesz a lábamról. De amúgy is bármikor össze lehet vele mosolyogni és nem csapja rád az ajtót, amikor épp becammogsz a WC-re. Említésre méltó a nem tudom milyen munkakört betöltő fiatal, tetovált és piercinges hölgy, aki esténként körbejár a vérealvadásgátlókkal és meglepő lágysággal adagolja belénk. Kissé szórakozott, de végtelenül tiszta, kedves mosolyával, rekedtkés hangon megkérdezi, hogy valamire szükségünk van-e még és – Kapaszkodj meg! – a választ is megvárja. Így a szintén üdítő jelenség szobatársnőm megeresztheti azt a merész tréfát, hogy például egy GinTonic jól esne, előbbi pedig jót kacag ezen. Hát így vagyunk mi pár napi közösködésben, az apukák helyett egymást találva támaszul és pajkosan, kifejező grimasszal összenézve, amikor távozik egy-egy diktátor a szobánkból, maga mögött hagyva füstös megjegyzéseit.

Összefoglalnám tehát: Az eredeti rendeltetésük, tehát a támasz, segítő, gondozó, gyógyító szerepkörök helyett lubickolnak a kiszolgáltatottságodból tévesen(!!!) adódó alá-fölérendeltségi viszony magaslatán és maximális élvezettel (vagy csak mert mérhetetlenül ostobák) megaláznak, beléd rúgnak, földbe döngölnek, szinte direkt próbálják megtépázni a kompetenciaérzetedet, félrevezető, korlátolt tanácsokat adnak, teljeskörűen kihasználva a helyzetet. Vagyis hogy elvileg, aktuálisan valamiről nagyobb tudással rendelkeznek, mint Te. Olyan ez, mint az autósoktató, aki valójában egyetlen dologhoz ért jobban nálad és ez annyira felkorbácsolja sérült, roskadozó önérzetét, hogy jól ki is használja az előnyt: üvöltve, szétgyalázva, káromkodva kioszt, mert elsőre kicsit döcögősen megy a váltás. No de szerencsétlenségére ez sem tart sokáig, hamarosan ahhoz is jobban fogsz érteni… Egészségére hát! (Touché)

A dolog pikantériája, hogy mindezt egy olyan személlyel teszik, aki éppen egy komoly műtétből lábadozik, nem csak lélekben, hanem fizikálisan is kiszolgáltatott tehát. Aki éppen egy totálisan új szerepkörben igyekszik nyilván a legnagyobb tudása szerint helytállni. Aki már csak azért is csonka és sérülékeny lehet, mert a családdá válás is sérül a kórházi közegben, ahol az újdonsült apuka csak bizonyos időben, üvegen keresztül pilloghat gyermekére. Egyedül, támasz nélkül kell végigevickélni e napokon tehát. És közben még baszogatnak is. Csodás. Hagynának inkább békén.

De nem. És a gyerekedet sem. Naponta kétszer hallgatod végig, hogy pár szobával arrébb az összes osztályos bébike versenyt bömböl, mert ki tudja hány hideg és idegen mancs nyúzza, vizsgálja, taperolja, gépiesen, szeretetlenül öltözteti, pelenkázza őket. Jó, tudom-tudom, ezek nagyon fontos vizsgálatok és rossz anya vagyok, mert egyáltalán leírtam azt, amit… na de most komolyan?! Hol van ebben a vágyott természetesség és háborítatlanság? Hol vannak a valódi baba-mama érdekek?

De nem haragszom. Miért is tenném? Hazajöttünk. Család született. Béke, harmónia, lágyság vesz bennünket körül. Ők pedig ott maradtak tovább mérgezve önmagukat és másokat. Mélységes sajnálatot érezhetnék. De gondolataim fókuszába egészen más, sokkal magasztosabb, édes feladatok kerültek.

Talán ezért működhet ez így. Talán ezért nincs még lázadás, ezért tudnak ezek a szakmailag és emberileg is kifogásolható egyének megmaradni ezekben a munkakörökben. Mert az anyák nagylelkűen felejtenek. Mert fontosabb dolguk lesz. Mert hamar felülírja az élet az összes megélt nehézséget. Nem számít. Nem fontos. Elillant már. Helyébe kúszott a szeretet, az édes nemalvás, az összes apró, világraszóló pillanat. Az új élet, az új lehetőségek csodája.

A leírtak célja nem a fröcsögés, nem a kesergés és nem is az ellenséggyártás. Csupán azt szeretném, ha az anyák felkészülnének erre is, hogy semmiképpen ne lehessen bimbódzó anyaságukban megfosztani őket magabiztosságuktól, kompetenciaérzetüktől. Annyit beszélünk a szülésről. Még többet a kórházi szülésről. Szülési tervek írását javasolják a szakemberek. De arról nincs szó, hogy mi van azután. És hogy mi van azután a kórházban. Hogyan őrizd meg önmagad, belső erőd és a babádra vetett fókuszod a megalázások közepette. Hogyan legyen a gyermekágy eredeti jellegétől megfosztva is legalább túlélhető és megtartott abban az első pár elszeparált, magányos és végtelenül kiszolgáltatott napban?

Hajrá Édesanyák! Bennetek születik az élet. Ti vagytok a legnagyobb erő hordozói. Semmi és senki nem elég hatalmas és méltó arra, hogy az erről való tudásotokat egy picit is megingassa!

Fontos megjegyezni, hogy a leírtak alapjául egy személyes élmény, egy egészségügyi intézmény aktuális szemèlyzetének, aktuális állapota szolgál. Nem vonatkoztatható mindez az összes hasonló munkakörben dolgozó személyre, ahogy az összes intézményre sem! És a szóban forgó személyek is bizonyára nagyon sok értéket hordoznak magukban.

Kivételek mindig vannak. És lehet, hogy az egyém az…

A falak romjain

Keserédes gondolatok a szegregációból

II.

Tartozni valahova

Miért választjuk többnyire a ismerős, ám negatív mintát? Jobb egy bántalmazó, elhanyagoló, de legalább otthoni közeg, mint a intézményesített lét? És egyáltalán, mit adhat nekünk a család?

Olyan kérdések ezek, melyek nem először merülnek fel az ember létezése óta és bizonyára akadnak is tudományos alapú válaszok, melyeket nem áll célomban vitatni. Azonban most közelítsük meg a megszokottól eltérően az ügyet. Belülről, közelről, szubjektíven, de valódi kapcsolódások és élmények alapján.

És vajon mennyi terhet képes elviselni az emberi lélek?

Nos erre a kérdésre természetesen már egy fokkal bonyolultabb választ találni. Legalábbis valószínűsíthető, hogy kisebb eséllyel bukkannék általános érvényű statisztikákra, tudományos kísérletekkel alátámasztott elméletekre, szerteágazó szakirodalmi értekezésekre. Ugyan bevallom, nem bonyolódtam hosszas kutatómunkába.

Van egy kollégám, nevezzük Gazsinak. Persze nem így hívják. Ám lehet, hogy mégis. Nem szeretném túlontúl felfedni, legyen tehát annyi elég, hogy saját elmondása szerint – sok itt tanuló gyermekhez hasonlóan – ő is a cigánysorról jött és lenyűgöző könnyedséggel, energiákkal és természetességgel szólaltatja meg hegedűjét. Ez utóbbi egy iskolai ünnepeségen szerzett sajátélmény, amikor is elragadottan figyeltem, hogyan mozdul a hangokkal együtt, átszellemült mosollyal, sérült gyerekek énekét kísérve.

Mielőtt bemennék az osztályterembe a figyelemzavaros és ifjú koruk ellenére már felfoghatatlan mennyiségű és káros hatásait tekintve nagy valószínűséggel visszafordíthatatlan mértékű traumát elszenvedett gyermekeim közé, és megkezdeném a hat órányi szünetmentes aktív figyelemkoncentrációt, melyben a felkészültség, a kitűzött célok és az improvizáció tökéletes egyvelegét igyekszem kissé kikényszerítve, a lehető legnagyobb érzékenységgel, türelemmel és következetességgel megalkotni, még nagyjából egy óra ücsörgés szükségeltetik a többnyire üresen kongó tanáriban. Hangolódom. Készülök, megérkezem.

Az aktuálitástól vagy kedvtől függően épp adminisztratív teendők, magányos ötletelés esetleg eszközgyártás közben alig fordul elő ki-bemozgás, a helyiség igen népszerűtlen. Jellemzően Gazsi jön be csupán két óra közötti tíz percben egy lélegzetvételnyi csendre. Ezen alkalmakor megtorpan beléptében – talán ő is meglepődik, hogy nem üresen kongó tanárit talál -, majd kerekre nyílt szemekkel szélesen elmosolyodik, lágy hangon köszönt, és szintén aktualitástól függően sürgősségi ventilálásba kezd az aznapi nehézségekről, a pedagógussorsról, a reménytelen esetekről, a rendszer éppen tudatiba emelt hibáiról, avagy csak elevenen odalibben hozzám, finoman lerogy egy székre és érdeklődve munkámba tekint. Esetleg belecsap egy személyes megosztásba.

Egy a korábban említett verzió kapcsán kezdődött el közöttünk egy problémaboncolgató beszélgetés. Tíz perces bontásokban, a lényegre törő elmélkedéseket csengőszóra lekerekítve, könnyedén bízva a nem ígért folytatást.

Megragadtam hát az alkalmat, hogy választ kaphassak a kérdésemre egy igazán hiteles személytől. Hiszen meglebbentette nehéz múltját, közösséget vállalt az itteni gyereksorsokkal, most még is itt áll előttem kedélyesen, megkapó halkszavúsággal, értelmes gondolatokkal, elhivatott pedagógusként, családos emberként, tehetséges és gyakorló zenészként. Na tessék. Tessék nekem megmondani, mi adja a különbséget! Te hogy kerültél ide? Mások miért nem? Mi az, ami miatt neked sikerült, míg másoknak soha nem fog?

Őszinte érdeklődést és némiképp erőszakosnak is mondható azonnali választ követelő, kissé kétségbeesett hangnemem megdöbbentette. Ezidáig nem kényszerítették gondolkodásra az ügyben. Nem is kapkodta el kíváncsiságom enyhítését. Rövid szünetet tartva szomorú, lágy hangon, fejét finoman megrázva annyit mondott: Fogalmam sincs. De gondolkozni fogok rajta.

Következő találkozásunk alkalmával a fájdalmasan lezárt beszélgetést rövid időre ismét felnyitottuk, amikor is a korábbinál hosszabb és megfoghatóbb választ kaptam: továbbra sem tudja megmondani nekem, mi az, ami miatt valaki képes a változtatásra, kiszakadásra, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Ám az bizonyos, hogy a béklyók ledobása, a látott minták újakra cserélése, a tanulmányok világának választása kötelezően magával hozza a döntést, miszerint búcsút mondasz születési családodnak. Mindannak és mindenkinek, akihez vérségi kötelék fűz. Nem mehetsz vissza. A státuszod teljesen megváltozik, nem fogadnak el többé. Lemondasz mindenről. Mindenről, ami ismerős. Valami ismeretlenért, valami talán jobbért. Mindenről. Az esetleges semmiért.

Na ez egy olyan döntés, melynek meghozatala még a világ legelszántabb és legmerészebb embere számára is a szinte lehetetlen kategóriába esik.

A család az család. Nem politikai fennhanggal. Anélkül. Olyan lélektani, fizikai, szellemi kötelék, mely az átlagember számára felfoghatatlan és leginkább tudatalatti bugyrokban rejlik. Ezt a köteléket elvágni – még ha személyes jóllétünk úgy kívánná is – emberfeletti feladat.

Mert mit ad a család?

Még ha nem is biztosítja a legboldogabb, legegészségesebb, legbiztonságosabb bázist és gyermekkort, és nem segít a bizalom, a kötődés, a lelki stabilitás kialakításában, legalább van. Olyan emberek gyülekezete, akik az enyémek. Akik viszonylag stabilan vesznek körül. Kiszámíthatóan idegesek lesznek, ha megmukkanok, be lesznek rúgva, mire hazaérek a suliból, üvöltözni fognak velem vagy egymással, a fejem fölött. Jópofának fogják találni, ha beleiszom a pálinkába vagy elszívok egy cigit. A börtönben fognak csücsülni, de ebben az esetben is kapaszkodhatok abba, hogy szabadulni fognak, és akkor minden jó lesz. Például kapok új cipőt. És lehet, hogy szeretetük kifejezésére az eltúlzott mennyiségű, olcsó édesség fog csupán szolgálni amellett, hogy korlátlanul játszhatok a tableten, de ez mindegy is, hiszen végeredményében lesz valami kapaszkodóm a világban. És igazság szerint nem kell ezt leszűkíteni az “én” gyerekeimre, tehát a társadalom egy bizonyos, igen hátrányos helyzetű, peremen rostokoló rétegére. Ha igazán belegondolunk a munkát, pénzt, sikereket és éveknek ellenálló külsőt hajszoló, jómódú szülők esetében is gyakran megfigyelhető a türelmetlenség, az elhanyagolás vagy a tárgyi javak szolgáltatása szeretetnek álcázva. Az elektronikai eszközök száma, használati állapota vagy a gumicukor márkája már igazán lényegtelen kérdés.

Hogy honnan veszem a bátorságot ezen véleményformáláshoz? Több személyes példát is fel tudok mutatni, mindebből pedig – közvetlen gyermekotthoni munkatapasztalataim alátámasztásként szolgáló bevonása nélkül is – szépen olvasható ívben rajzolódik ki a képlet.

Van egy diákom. Az egyetlen, aki gyermekotthonban nevelkedik az osztály tanulói közül. Ahhoz már nem veszem a bátorságot, hogy leírjam a karakterét. De míg a többi – szintén nem az elitből közénk csöppenő – gyermekben egytől egyig felfedezhető valami tisztaság, valami őszinte, mély ragaszkodás, érdeklődés és nyitottság, addig ebben az egy szem kis szerencsétlen áldozatban igazán komoly munka megragadni a kétségbeesett, ellenséges, hitetlen, szándékában szüntelenül nem éppen nemes vergődésen túl bármi egyebet. Otthontalan, bizalmatlan, támadó. Nincs egy kapaszkodó. Nem tartozik sehova. Nincs senki, aki az övé. Akinek kell. Aki biztosan nem cserélődik le váratlanul az életében. Ez talán felfoghatatlan állapot. Felfoghatatlanul kétségbeejtő. És végzetes.

Egy másik gyermekotthonos bandától hangos az iskola folyosója, rettegnek a kisebbek, hömpölyög a cigifüst a budiból és miattuk ülésezik szüntelenül megoldást keresve az egyre aggasztóbb lelki- és egészségügyi állapotban lévő tanári kar.

Kétségbeesett, gyűlölettől villanó szemű, otthontalan gyerekek. Ordít a frusztráció, lüktet az indulat. Visszafordíthatatlanul megtépázva az ártalmatlanságot.

A falak romjain

Keserédes gondolatok a szegregációból

I.

Szereposztás,

avagy a legkisebb királyfi és a tékozló legény

– Sári néni, magának melege van? – emeli rám hatalmas, csodálkozó, kissé keresztbe álló szemeit az apróra nőtt gyermek. Sűrű, szögegyenes, fekete haját itt-ott ügyetlen benyírások tarkítják. Néhol egészen kilátszik a fejbőre az unalom és az elhanyagoltság szülte, testvérek közötti csínytevések következtében. Igaz, már egy közös szerzeményünk is van, pár hete a balesetin fizetetlen túlóráztam kísérve a kivételesen megszeppent örökmozgót egy ajtófélfa lefejelést követően. Ezen a ponton a haj már szépen benőtte a félhold alakú heget. Csak mi emlékszünk rá. Különösképpen ő, aki azóta egyetlen napon sem hajlandó elmulasztani az akkor szerzett meghitt emlékek büszke, szinte hitetlenkedve újbóli megerősítést váró felemlegetését. “Emlékszik, hogy adott inni a kulacsából?” “Emlékszik, hogy milyen kedvesek voltak a doktorbácsik?” “Emlékszik, hogy kaptam egy pingvint a nővérkétől és elneveztem Sári néninek?” “Emlékszik, hogy beszélgettünk a patak fölött, ami mit is csinált a sok esőtől? Ja igen, kiöntött!” “Emlékszik, hogy megengedte, hogy beleköpjek?”

Addig szorosan hozzám bújt, egyik karját karomba fűzve, másik apró, meleg kezével finoman cirógatva a hátamat, vállamba fúrta magát. Így néztük együtt az iskolai farsangi felvonulást. Néha-néha felnézett, harsány hangon feltett egy igazi, egészséges lelkű kisgyerekhez méltó csodálatosan kedves és érdeklődő kérdést, én pedig mintát adva finoman jelezvén, hogy némiképp csökkentett hangerő illene a sorközi beszélgetéshez, boldogan elégítettem ki kíváncsiságát. Egyik ilyen kérdési szándékkal kezdeményezett felpillantás során vette észre az addig szokatlan jelenséget az arcomon.

Szegény gyermek, büntetésből kényszerült a jobbomra a beöltözés és az alsó tagozatos kooperációs táncprodukcióban való részvétel helyett. Helyesebben mondva, elmaradt a jutalom. A feltétel – egy egészséges világban – igazán egyszerűnek mondható: az vehet részt a farsangi mulatságon, aki nem verekszik. Azt hiszem, hétfőn kaptak még egy utolsó javítási esélyt, de kedden minden további lehetőségtől elestek, miután iszonyú erővel, hosszasan, több körben, padokat is borogatva csépelték egymást egy társával. A látszólagos ok pedig a ki miért úgy és akkor kezd el részt venni a nap végi elpakolásban kérdésköre volt. Igazán elengedhetetlen ez ügyben egy kiadós bunyóval igazságot tenni.

Látszólag azonban nem bánja. Nem úgy a másik jómadár. Ő a másik oldalamon ül, elhúzódva, durcás ábrázattal és szorosan fülére tapasztja kezeit, ha kedvesen megszólítom. Persze olykor morog valamit magában – egyértelműen rám szitkokat szórva -, hogy mindenképpen megszólítsam és így prezentálhassa ellenállását. Nem baj. Nem kell félni a gyermek haragjától. A csalódottsága érthető. A haragja is. Persze nem én vagyok annak valódi tárgya, de mennyivel könnyebb felém irányítani azt, mint önmaga felé. Ez is rendben van. Miközben morog, ott bent, mélyen, elindulhatnak fontosabb folyamatok, melyek mind ennek a most fájdalmasan megélt lemaradásnak, pontosabban a következetességnek köszönhetően valósulhatnak meg.

– Sári néni, magának melege van? – kérdezi tehát és az arcomon csorgó könnycseppekre gondol. Értem a képzavart és a kedvesen abszurd felvetés fokozza meghatottságom. Tovább merítkezem. A csendben, őszintén, nem kétségbeeséstől síró felnőtt újszerű, megdöbbentő látványa. Az érzékeny, tiszta gyermek, aki valamit megérez a pillanatból, de bizonytalan az értelmezésben. És a mindennapjaink: a gyöngéd érzelmekbe való beavatása olyan gyerekeknek, akiknek se’ nem mutattak, se’ nem említettek ilyesfélét korábban.

Kíváncsi vagyok a további gondolatmenetre, így egy lágy mosoly kíséretében kérdéssel válaszolok.

– Kicsikém, miért gondolod?

– Hát mert izé, mondja már! Izzadságcseppek folynak le az arcán. – válaszol ugyanazzal a kezdeti érzékeny döbbenettel, a tőle megszokotthoz képest igen visszafogott hangerővel. Őszintén nem érti.

– Ezek bizony könnycseppek, te kedves kis Maki! – mosolygok még szélesebben a tündéri társításon. S miközben letörlöm az újabban előbújó meghatottság cseppeket, mosolyom fájdalmasan önfeledt kacagásra vált.

– Jaaaa. – mosolyog, szája elé kap, zavarban van. Majd hirtelen újra elkomorul. – Akkor Sári néni szomorú? – láthatóan megérintődik, aggodalommal pillant fel rám.

– Ó dehogy! Ezek nem fájdalmas vagy szomorú könnycseppek! Meghatódtam! Olyan szépen táncolnak az iskolatársaid! Nézd! Milyen vidámak! Láthatóan nagyon élvezik a mulatságot! És milyen ügyesek! Annyit készültek! Ettől elérzékenyült a szívem. Annyira szép és tiszta, amit látok. Tudod, ettől is lehet sírni. – megsimogatom az arcát. – Ha úgy tetszik, ezek örömkönnyek.

Felderül az arca, egy szempillantás alatt tovasuhan korábbi aggodalma. Már csillogó szemmel újra mosolyog, ismét belém karol és az aktuális produkcióban szereplő diákok felé fordul. – Akkor jó. – nyugtázza még csendesen.

Nem tehetek róla, ezek az iskolai események mindig képesek mérhetetlenül elérzékenyíteni. A Karácsony is akkor érkezik meg hozzám, amikor az autista óvodás gyermek, aki egyébként annyira dülöngél, hogy az egyenes irányt nem találja támogatás nélkül, gyönyörű ünnepi dallamokat csikar ki a zongorából vagy amikor a súlyosan fogyatékos gyerekek színkottára csilingelnek. Élvezettel, összhangban, odaadó tanárok magabiztosságot nyújtó segedelmével.

A farsang műfaja pedig soha nem érdekelt különösképpen, ám látva a maskarába bújtatott gyerekek izgalmát, a szereplés felett érzett büszkeségüket, az egyszerű táncok során mutatott ügyetlenkedés ellenére is szégyenkezésmentes, tiszta örömüket, tanáraik lelkesedését vagy akár bekapcsolódott játékosságát, azonnal értelmet nyer ez is.

Én pedig újra megerősödöm az egyébként biztosnak vélt tudásban. Az örömadás művészetének titka nem saját képzeteid mentén fejedbe vett elgondolások erőltetésében rejlik. Kritikai- és szépérzékemmel, művészi igényességemmel gondolhatom, hogy ez nem színvonal, ezek gagyi zenék, nem is táncok igazán s különben is mi ez a maskara. Ha már csináljuk, csináljuk jól! Vegyük komolyan, legyen dramaturgia, értelmes rendezés, színpadkép, kreatív jelmezek, humor. De normális vagyok én? Ezeknek a gyerekeknek a pár perc tinci-tánci az öröm és a büszkeség maga. És. Minden viszonyítás kérdése. Ezt nagyon jól megtanulod, ha sérült gyerekekkel töltöd a napjaid. Volt tehát humor. Volt minőségi zene. Volt kreativitás. És igenis voltak szépen felépített koreográfiák.

És az összes jelenlévő gyermek öröme közös. Átitatódik a mámorral akkor is, ha értelmi képességeinek köszönhetően valójában semmit nem ért az egész eseményből és a tánclépéseket is csak elvétve követi. És akkor is, ha tegnap még szökésben volt vagy reggel még fejbe rúgta egy társát. Hogy pontosan miért, azt sosem lehet tudni. Bármilyen önálló, szervezkedő, pökhendi, túlzottan önérzetes, agresszív, keménykedő, de leginkább széttraumatizált legény is volt az illető pár perccel ezelőtt, most nem más, mint egy, az önfeledt mókázást, az érte szóló pillanatokat őszintén élvezni tudó, igazi kisgyermek.

Egy közös, fontosnak tűnő alap tehát ott rejlik mindannyiukban.

Ám áll a bál. Ideje kiosztani a szerepeket és a megfelelő jelmezbe bújni.

Ugyanis a kérdés, ami nem hagy nyugodni, a következő: Mi az a megfoghatatlan apróság, az a nüansznyi különbség, ami észrevehetetlenül egyik vagy másik irányt mutatja egy-egy tébolydába született, abban nevelkedő gyermek számára? Mi választja el a többséget attól az egytől, aki képes észrevenni, hogy másfajta élet is létezik? Sőt! Nem csupán észreveszi, hanem lépéseket is képes tenni és a választott úton is marad? Mi különbözteti meg őt azoktól a társaitól, akik a megszokott nyomorban, kilátástalanságban, szeretetlenségben, traumák továbbörökítésében látják az egyetlen lehetőséget? A gógyi? Az ambíció? A traumatizáltság mértéke? A vér szagába vetett hit? Milyen belső tartalomnak, erőforrásnak köszönhetően képes valaki áthágni a genetika törvényeit, ledobni a tanult mintákat, legyőzni a szociokulturális húzóerőket?

Mi különbözteti meg a szenet lopó, nevelőszülőket megjáró, bántalmazott, egész életében szeretetlen József Attilát az én iskolai gyerekeimtől? A tehetség? Egy támogató, ambiciózus, kitörni vágyó nővér? Az eltökéltség? Az önmagába vetett hit? A pszichózis mértéke?

Tán a csillagokban keresendő a válasz… vagy olyan ez, mint a lélek. Tudod, hogy van ott valami. Ami számít. Ami meghatároz. Ami a különbséget adja. De lehetetlen megfogni.

Kell lennie egy szónak. Egy kifejezésnek. Egy apróságnak. Egyetlen valaminek, ami ott motoszkál mélyen, s ami megkülönbözteti a sodródót a változásra szomjazótól.

Ha rájöttél, oszd meg velem a titkot! És én boldogan megmentem a nyomor szemellenzőjében rostokolókat.

Anyai félelmeink

Milyen reális vagy irreális félelmek gyötörnek bennünket születendő gyermekünket várva? És vajon tudunk-e ezekről beszélni?

Egy kedves barátnőmnek nemrégiben kislánya született, s szerencsémre már bepillantást is nyerhettem a kis jövevénnyel bővült napjaikba. Az estébe forduló szürke délutánon a pici lány legfőbb tevékenységeként békésen szunyókált karjaimban, így édesanyjával lehetőségünk adódott a nyugodt beszélgetésre. Kényelmesen kuporogtunk a félhomályos gyerekszoba puha szőnyegén, körülölelt bennünket a meghitt csend, a babaillat és a régi barátság bizalma, így igen intim női kör alakulhatott ki, őszinte megosztásokkal.

Egyik ekkor megsúgott félelme igencsak meglepett. Nem azért mert szokatlan, kirívó vagy hihetetlen, csupán csak azért, mert soha nem gondoltam bele abba, hogy ilyesmi valakiben felmerülhet. Sőt komoly aggodalmakat, álmatlan éjszakákat, sírással töltött napokat okozhat.

Amikor értesült születendő gyermeke neméről, teljesen kétségbeesett. Állítólag napokig sírt, megnyugtathatatlan volt. Végül összeszedte magát, megszokta a gondolatot, de félelmei azóta sem múltak el. A nehézséget számára nem pusztán a tény jelentette. Alapvetően nem az a baj, hogy lány lesz. Nem. De hogyan lehet anyaként megtanítani a lányunkat a női szerepekre? Hogyan közvetítem felé a női értékeket? Hogyan mutatom meg neki, hogy legyen önálló, magabiztos, erős? Mindezt úgy, hogy közben ne legyen arrogáns, hiú, érzéketlen? Hogy legyen önmaga, de ne használjon ki másokat, legyen segítőkész, de ne szolgalelkű? Kedves, előzékeny, de ne balek? Hatalmas erővel csapta meg a női felelősség súlya ezt az egyébként gyönyörű, nőies, vagány, házias, laza, sokoldalú édesanyát.

A fiú más. Fiú esetében ez a plusz felelősség az apát illeti, neki kell közvetítenie a férfi értékeket, viselkedésmintákat, szerepeket. A férjében pedig maximálisan bízik. Csak magában nem. – mondja egyébként csilingelő hangon, szemében megcsillanó kétségekkel ez a lágy, finom, de kellően határozott nő. Én pedig őszintén rácsodálkozom az őket gyötrő kétségekre és mélyen el is gondolkodom rajtuk. Tovább faggatom, s közben hihetetlenül becsülöm azért, hogy ezeket a nehéz érzéseket meri érezni és meg meri osztani. És mérhetetlenül hálás vagyok a beavatásért.

Az elgondolkozást pedig hazáig viszem. Kíváncsi leszek, hogy a kétségek törvényszerűek-e, illetve hogy egyénenként mennyire változékonyak. Vajon mitől tartanak a kismamák? Mik foglalkoztatják őket? Saját leendő beválásuk szülőként? A felelősség? Vagy az ismeretlen érkező karaktere? És ha gyötri őket valamilyen fajta félelem, akkor mernek/tudnak róla beszélni?

Szerencsére elég sok kismama mozog mostanság körülöttem, így némiképp eleget tehettem kíváncsiságomnak.

Az általam megkérdezettek közül szinte mindenkit erősen foglalkoztat egy bizonyos kérdés, ez azonban minden esetben eltérő. Valami azonban ott rejlik a fókuszban.

Egy harmadik trimeszterben járó édesanya attól retteg, milyen lesz a kapcsolatuk a fiával. Jellemzően szeretetteljes lesz-e vagy konfliktusos, harcias, esetleg majd lelép a gyermek a szülői háztól a gyűlölt anyja miatt, ahogy teheti. Lám, de előre szaladtunk a félelmeink mentén.

Egy másik várandós ismerősöm azt vette a fejébe, hogy a mai világban hogy fog normális, követhető értékeket közvetíteni szintén fiúgyermeke felé. Hogy lesz belőle becsületes, tisztességes ember? Vajon milyen apróságon fog félremenni minden? Nem hagyja nyugodni az ez irányú aggodalom.

Egy harmadik kikérdezett személy legfőbb aggodalma egy sérülten születendő gyermek. Értelmi fogyatékossággal vagy valamilyen veleszületett testi rendellenességgel. Olyannyira, hogy rémálmok is gyötrik emiatt.

Van egy ismerős kismama, aki pedig attól fél, hogy gyermeke karaktere egyáltalán nem fog illeszkedni az övéhez és így képtelenek lesznek kapcsolódni egymáshoz. Sőt mi több, egyáltalán nem fogja tudni elfogadni saját gyermekét.

Az általam megkérdezettek közül mindössze egyetlen édesanya nyilatkozott úgy, hatalmas mosollyal, kezét végigsimítva mindenórás pocakján, hogy esze ágában sincs előre aggódni, várjuk meg, amíg kibújik a bébi, az azt követő kihívásokkal majd csak azután szeretne foglalkozni.

De nyilvánvalóan – vagy sem – nekem is megvannak a magam – egyelőre csak halványan felmerülő, majd tovasikló – gondolatai a témával kapcsolatban.

Ahogy megtudtam, kérdéseim előtt egyikük sem merte igazán megosztani aggodalmait. Az apával esetleg – kissé enyhített változatban -, de sem női körben, sem négyszemközti barátnős beszélgetésen, sem szakemberrel, sem a saját anyjukkal nem érzik felhozhatónak félelmeiket. Bagatell, röhejes, irracionális. Szégyenteljes. Vagy valóra válik a hangos kimondás által.

És vajon mi választ el attól, hogy a néha-néha bekúszó, terhelő gondolatok rögeszmévé ne váljanak?

Kíváncsi volnék: Téged mi aggaszt, mi foglalkoztat saját anyaságoddal kapcsolatban? Akár még előtte állsz, akár már évek óta főállásban űzöd. Vannak-e félelmeid, kérdéseid? És ha igen, van-e olyan társad, akivel őszintén, kendőzetlenül, rossz érzések nélkül megoszthatod mindezt? És hol vannak az ez támogató, biztonságos, ölelő női körök?

Az elfogadás, mint a szülői minőség egyik alapköve

Elmélkedés a téves önismereti alapokra helyezett gyermekvállalásról és annak következményeiről a szülő-gyermek kapcsolatra nézve.

“…egy sokkal összetettebb, teljesen máshol kezdődő folyamat. Nem pusztán egy gyorsan meghozott, felületes döntés vagy elcsépelt mondatok hangoztatása. Önmagunkból induló, állandóan fejlődő, alakuló, életen át tartó feladatunk. Mély, őszinte és tudatos.”

Napjainkban rengeteg elvárás övezi a gyermekvállalás, az anyaság kérdéskörét, jelentős nyomást gyakorolva így a gyermekvállalás előtt álló nőkre. Az igazán lényeges belső késztetés megszületésénél fontosabbnak, erőteljesebbnek látszik a társadalom sugallta elvárás, a szülői minták, az egzisztenciális feltételek megléte. Pedig valójában mi is az, ami a meghitten, magabiztosan megélt várandósság, a kiegyensúlyozott szülő–gyermek kapcsolat létrejöttének nélkülözhetetlen összetevője lehet? Mi az, amit a kertvárosi házzal, sokat kereső férjjel ellentétben mindenképpen magunkénak illene tudnunk, mielőtt felelősséget készülünk vállalni egy tőlünk független emberi lélekért?

Meglátásom szerint a szó, amit keresünk, az elfogadás.

Hát persze! Az tudom mi. Ismerem, értem, és igen, úgy fogom szeretni a gyerekemet, ahogy lesz. Mindegy, hogy fiú vagy lány, csak egészséges legyen. – mondhatnánk. De valóban erről van szó? Úgy vélem, az elfogadás egy sokkal összetettebb, teljesen máshol kezdődő folyamat. Nem pusztán egy gyorsan meghozott, felületes döntés vagy elcsépelt mondatok hangoztatása. Önmagunkból induló, állandóan fejlődő, alakuló, életen át tartó feladatunk. Mély, őszinte és tudatos. Ahogy az élet változásainak vagy éppen egy helyben toporgásának következtében ránk rakodó természetes pszichés terhek stabil lelkületű, fejlődést, megoldást hozó kezeléséhez, úgy az anyaság nyújtotta kihívások, valamint gyermekünkhöz fűződő kapcsolatunk harmonikus megéléséhez is az elfogadáson keresztül vezet az út, mely nem mással, mint önmagunkkal kezdődik.

Hogyan tudnék odafordulón, értőn, saját prekoncepcióimtól és szorongásaimtól mentesen viszonyulni a világgal ismerkedő, rám támaszkodó apró lényhez, hogyan szolgálhatnék pozitív mintával, hogyan erősíthetném benne hihetően önmaga különlegességét, szerethetőségét, világra való nyitottságát, ha fogalmam sincs arról, ki vagyok én, mik mozgatnak? Hogyan fogadhatnám el őt, az ő személyes jegyeit, ha a saját erősségeimmel, gyengeségeimmel sem vagyok viszonylagosan tisztában és megértő kapcsolatban?

Kezdjük talán a folyamat elején. Feltételezzük, hogy – már az elvárásoknak megfelelően – a párválasztás jelenik meg, mint első lépés. No, hát már ez számos kérdést felvet, kezdve ott, hogy saját identitásommal őszinte kapcsolatban állok – e, és ennek megfelelően tudok belelépni egy heterogén vagy éppen homogén viszonyba. De nincs szükség e megosztó példára ahhoz, hogy megértsük, már ennél a kezdetinek, könnyednek imponáló lépésnél is dönthetünk saját magunkról szerzett téves ismereteink alapján, önmagunk ellen. Ismét felmerül a kérdés, hogyan lehetnék partner, társ valaki életében, hogyan küzdhetnék le közös erővel nehézségeket, hogyan alkothatnék jól működő egységet valakivel, ha nem tudom, ki vagyok, mi tesz boldoggá a felszínen túl, és azt hogyan teszem elérhetővé önmagam számára? Ha nem fogadom el saját belső valómat, hogyan tudnám kielégíteni annak szükségleteit?

Számos hétköznapi példát láthatunk akár baráti történeteket követve, akár szakmai betekintés nyomán, melyeknek a szereplői egymástól teljesen eltérő, látszólag idegen, kapcsolatukban kiégett vagy feszültségük mentén egymáshoz forduló emberek. Az egyik fél meg nem értett, a másik elhanyagolt, és ha még megvan egyáltalán a nyitottság a kommunikációra, a közelebb kerülésre, a másik által közvetített tartalmak nem kerülnek megértésre, befogadásra, holott az igaza mindenkinek megvan. Nem lehet közelíteni az érdekeket, valahol réges-régen elcsúszott már minden. Talán amikor egy olyan partnert választottunk magunk mellé, aki a vélt vágyainkat tudja kiszolgálni csupán, a szorongásaink mentén leltünk rá, azokat erősíti. És ahogy fejlődünk, haladunk előre az életben, úgy nő a diszkomfortérzet, úgy emelkedik a feszültségszint, mely egyre oldhatatlanabbnak látszik. Borzalmas, marcangoló, gyengítő körök.

“…a hihetetlen ütemben fejlődő, mindenre érzékeny magzat pedig maximálisan felveszi a rezgéseket, így nagyon jól tudja, hogy szeretet, elfogadás, várakozás öleli–e körül vagy elutasítás, bizonytalanság.“

Az elfogadás pedig számos formában létezik és azon túl is nagyban befolyásolják az adott ember személyes jegyei. Érdemes külön kezelni önmagunk elfogadását a kifele irányuló elfogadástól. Ezen belül is beszélhetünk bizonyos jegyek elfogadásáról vagy az adott személyre vonatkozó feltétel nélküli teljes elfogadásról. Bizonyos tulajdonságokon, személyiségjegyeken túl el lehet fogadni bizonyos élethelyzeteket, szabályozásokat, anyagi körülményeket, valaminek a megváltozását, egy rossz döntést, bármit. Valójában minden hétköznapinak tűnő eseményt körülleng ez a szó és annak jelentése, még ha nem is vagyunk ennek tudatában. Elfogadom, hogy késik a busz, elfogadom, hogy maszkot kell húznom, elfogadom, hogy a munkám értéke a mai Magyarországon anyagiakban nem kifejezhető. Vagy nem fogadom el, ez esetben teszek ellene. Változtatok a helyzetemen. Ha már felismertem az el nem fogadás okozta diszharmóniát. Vagy felismerem, hogy mindez nekem így nem kielégítő, nem tesz boldoggá a sok munka csekély fizetés kombinációja.

És talán ezen a ponton befűzhető a már a téma nagyságának megfelelően csak kuszán belecsapva ízlelgetett elfogadás egyik igen fontos alapfeltétele, az önismeret. Azt gondolom ugyanis, hogy minden önmagunk elfogadásával kezdődik, ahhoz azonban tudnunk kell, hogy ki is az az illető, akinek a testében lakozunk és főleg milyen szellemiséggel. Ez a téma is ezer felé ágazhat, nem is fogok kísérletezni valós erejű, alapos feltárásával. De azt biztosan tudjuk, hogy a torz önkép számos komoly problémának szolgál alapjául. Többnyire a testi szinten megjelenő torzításokról beszélünk, melyek természetesen igen jelentős hatásokat képesek gyakorolni életünkre, de ennél talán sokkal kevesebb szó esik a sokkal láthatatlanabb, sokkal kevésbé ordító lelki vagy mentális önbecsapásokról. Vitatott, hogy előbbi és utóbbi egyértelmű, kizárólagos kapcsolatban áll–e egymással, de nem tisztem állást foglalni az ügyben. Amire azonban feltétlenül hangsúlyt fektetnék és rendíthetetlenül vallom, hogy egy teljes, kiegyensúlyozott élethez, a nehézségek oldásához, az örömök valós megéléséhez elengedhetetlen önmagunk viszonylagos ismerete, és az igény az ebben való folyamatos elmélyülésre, fejlődésre.

Tudni, mi tesz boldoggá. Mi szükséges ahhoz, hogy jóérzésraktáraim fel legyenek töltve. Természetben lét? Videojáték? Társasági élet? Bonyolult sakklépéseken való elmélkedés? Egy különleges menü összerittyentése? Másoknak való kedveskedés? Teljesen mindegy! A lényeg, hogy megleljem a magam örömét az elvárások mentén meghatározott életformával szemben, és lehetőséget biztosítsak arra, hogy ezek a tényezők kellő mennyiségben megadassanak az életemben. Ezzel együtt a másik oldal azonosítása is nélkülözhetetlen. Tudni, hogy mi az, ami nem megy, mi az, ami feszültté tesz. Felismerni mindezt, törekedni a minimalizálásra vagy éppen elfogadni, hogy most feszült vagyok, megérteni a nehézségem, akár felkészülni rá és egy megfelelő módon kezelni, levezetni, ahelyett, hogy egy másik lényre – társra, gyerekre, alkalmazottra, kutyára – terhelném azt.

“A legújabb kutatások alapján az egyre szélesebb körben megjelenő aktivitás és a figyelem zavarainak (ADHD) hátterében is a kora gyermekkorban elszenvedett biztonságos kötődés sérülései állnak, a szenzitív gyermeki idegrendszerben káros, vissza nem fordítható (…) változásokat hozva létre.”

És akkor az önismeret és elfogadás párválasztás kontextusában történő boncolgatása után rá is pillanthatunk arra röviden, hogy mindennek hiánya milyen nehézségeket okozhat a gyermekvállalás kérdéskörében. Mint már korábban szó esett róla, iszonyú nyomás helyezkedik a nőkre és legtöbbünknek igen nehéz eligazodni a kívülről érkező befolyásoló tényezők, valamint saját belső késztetéseink között. Számos fiatal nőtől hallom azokat az érveket, hogy „Szeretném a szüleimet megajándékozni egy unokával.” vagy „A férjem nagyon szeretne gyereket.” vagy „Inkább most, nehogy aztán már öreg legyek hozzá.” vagy „Egy gyerek miatt majd csak fontosabb leszek a férjemnek, többet lesz itthon.”. De itt is megjelenik a másik oldal, mely amellett hoz kényszeredett érveket, hogy miért kell még várni. Nincs még nagy ház, nincs még házasság, nincs még karriercsúcs. Rendben van. Elfogadom, hogy ezek közül némely érv még lehet is mély és belső, de azért a legnagyobb része kamuszagú, még akkor is, ha az azt kifejező édesanya jelölt elhiszi, hogy igaz. Azonban a tény, hogy elhiszi saját erőltetett érveit csak azt igazolja, hogy nem saját lelkületének ismeretére alapozza döntését, hanem külső hatások irányítják ebben a fontos, felelősségteljes kérdésben. S mindez miért baj? Hiszen papolok itt az elfogadásról, hát a rossz döntések is tartozhatnak ide! És igen, lehet egy döntés rossz! Hibázni lehet és kell! A lényeg, hogy mindezt hajlandóak vagyunk–e belátni és megpróbálunk–e korrigálni, tanulni belőlük a jövőre nézve! Ami szintén alapvető lelkület, önismeret és intelligencia kérése… No de mi a helyzet a gyermekvállalással? Ott is lehet hibázni? Egy eleven, emberi lényről hozok döntést, amikor gyermekvállalásra adom a fejem. Ezt igen nehéz megmásítani útközben. Ha nem vagyok készen rá, ha téves elképzelésektől, megfelelési kényszerektől vezérelve születik meg ez a felelősségteljes döntés, akkor igen sok terhet róhatok leendő gyermekemre…

Mert mi történik akkor, ha nem önazonosan, nem egy valóban megérett, belső döntés alapján lépek az anyaság állapotába? Ha mondjuk szorongásból, külső tényezők hatása által befolyásolva hozom meg a döntésem? A képlet nem túl bonyolult. Az összes várandóssággal járó testi és lelki változást nehezebben fogom venni. Egy borzalmas, kínszenvedésként, büntetésként megélt folyamat válhat az egyébként magasztos állapotból, melynek során akár a még meg nem született, ártatlan gyermek bűnbakká is válhat, a saját anyja által ráhelyezett terhekkel indulva. Esetleg nem társul ehhez egy szélsőséges, drasztikus szenvedésállapot, mert az adott édesanya karakterét tekintve elfojtóbb típus, ám a csendes, befelé forduló szenvedés, a belső vívódás is csorbít az önazonosságon, a hihetetlen ütemben fejlődő, mindenre érzékeny magzat pedig maximálisan felveszi a rezgéseket, így nagyon jól tudja, hogy szeretet, elfogadás, várakozás öleli–e körül vagy elutasítás, bizonytalanság. Úgy hiszem, ezek a nem tudatos, kezdeti tapasztalatok igen fontos, meghatározó erővel bírnak a későbbi személyiségfejlődésben, az anya–gyermek kapcsolat minőségében és az ősbizalom alakulásában.

De ez csupán a kezdet. Bár sok mindennek az alapja. Az anyára bűntudat rakódik a gyermekével szemben, sérül anyai minőségében. Mindeközben saját belső, gyermektől független vívódásai, partnerkapcsolati nehézségei is lekötik energiáit, figyelmét, akár tudatos, akár tudattalan szinten. Mindezt az a csöpp lélek persze érzékeli. Válaszként vagy visszahúzódik, igyekszik háttérben maradni, hogy ne terhelje a gondokkal küszködő és egyébként is elérhetetlennek tűnő anyát, vagy tekintve, hogy koránál fogva még nem lehet birtokában igényeinek, sérelmeinek tudatos megfogalmazásának és érthető kommunikálásának képességével, szélsőséges viselkedési elemekkel próbálkozik eljutni édesanyja zárt rendszerébe, amivel csak további ellenállást, idegen érzetet, dühöt, szenvedésérzetet vált ki belőle. A legújabb kutatások alapján az egyre szélesebb körben megjelenő aktivitás és a figyelem zavarainak (ADHD) hátterében is a kora gyermekkorban elszenvedett biztonságos kötődés sérülései állnak, a szenzitív gyermeki idegrendszerben káros, vissza nem fordítható (de tudatosan fejleszthető, támogatható, élhetőbbé tehető!!!!!) változásokat hozva létre. A gyermekkor legnagyobb problémája ugyanis, hogy a lélek azt is érzékeli, ami az agy számára még értelmezhetetlen.

A helyzet fokozódik. A szorongó anya gyermeke minden szavát, cselekedetét támadásnak éli meg, legyenek azok bármily ártatlanok vagy csupán a gyermek aktuális korából fakadó jellemző motívumok. Bizonyára vele szemben fogalmaz meg kritikát. Biztosan az ő bosszantására cselekszik így vagy úgy. És ezen a ponton visszakanyarodunk a teljes elfogadáshoz. Hiszen miért ne lehetne az a gyermek olyan, amilyen. Érdemes eltávolítani magunktól és megpróbálni önmagában szemlélni a saját szorongásainktól, félelmeinktől, elvárásainktól mentesen. Nem feltétlenül azért cselekszik így vagy úgy, mert rám reagál, hanem mert egy szuverén lélek. Persze minderre lehetetlen rálátni, ha szorongásból működöm vagy én magam is megrekedtem bizonyos fejlődési szinteken. De gondoljunk csak bele! Bagatellnek tűnő esetekben is nagyfokú csalódottságot élhetünk meg, ha előzetes elvárásainkkal ellentétesen alakul egy esemény, ha a kedvesből nem váltja ki a remélt reakciót az új fehérnemű, ha az ajándékozott kevésbé tudja kifejezni örömét, mint amilyen lelkesen mi készültünk a meglepésével, vagy a nekünk kedveskedő nem olyan étellel vár haza, mint amire egész nap ácsingóztunk. A csalódottság lehet érthető, jogos érzés, nincs vele baj, ennek elfogadása, megélése is fontos. Azonban ennek kifejezése vagy másra vetítése okozhat problémát. Az, hogy ezeket hogyan tudjuk kommunikálni, megélni, vagy közvetíteni a körülöttünk lévők felé kardinális kérdés és ennek előremutató, békés manifesztációjához szintén egy komoly önismereti alap szükségeltetik.

“Az is egy teljesen átélhető és talán ritkán megfogalmazott gondolatkör, (…) hogy az a gyermek nagyon más, mint mi vagyunk. Nehéz vele kapcsolódni. Máshogy működik, másban leli örömét, máshogy gondolkodik.”

És ha egy–egy apróság mély elkeseredést tud kiváltani bizonyos ingatagabb lelkiállapotokban, akkor nem is csodálkozhatunk, hogy a fontos, gyermekünkkel kapcsolatos, mély érzelmi bevonódással járó eseményeket bosszúság, csalódás övezheti. Az is egy teljesen átélhető és talán ritkán megfogalmazott gondolatkör, hogy igen, előfordul, hogy az a gyermek nagyon más, mint mi vagyunk. Hogy nehéz vele kapcsolódni. Máshogy működik, másban leli örömét, máshogy gondolkodik. Az életből tudjuk, hogy nem szívesen kapcsolódunk olyan emberekkel, akik sokkal harsányabbak, mint mi. Vagy lassabbak. Vagy teljesen más érdeklődési körrel rendelkeznek. A saját gyermekem esetében azonban nem lehet az egy döntés, hogy idegesít, ezért kizárom, nem veszek róla tudomást. Abszurd. Ám sajnos mégis megjelenik ez a szülői mintázat. Többnyire elhanyagolás, indulatok, vagy tekintélyelvű saját szájízre formálás, irreális elvárások formájában mutatkozik. Ahelyett, hogy elfogadnám, hogy ő ilyen, és újraértelmezve a szülői kötelességeket megérteném, hogy nem az a feladatom, hogy minden tulajdonságáért rajongjak, hogy teljesen azonosulni tudjak vele, hanem hogy reálisan lássam őt! Mind a szerethetőbb, mind a számomra kevésbé szerethető vonásait. Az erősségeit, a gyengeségeit. Hogy bár nem érdekel a foci, de támogatom a meccsein és vele örülök a sikereinek. Vagy tehetségtelen rajzos vagyok, de leülök vele alkotni, ha igényli – miközben egyik esetben sem próbálom eljátszani, hogy bármelyikben is szakértő vagyok, tehát hiteles maradok. Érthető, követhető, stabil. Nem egy érzékeny receptorokkal kiszagolható hamis kép. Hogy rugalmasan keresem a közös felületeket. Ugyanis az elfogadás a hiedelmekkel ellentétben nem arról szól, hogy a saját elvárásaimnak megfelelően tökéletesre formálok valakit és az összes feltételem meglétével képes leszek szeretni őt! Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon honnan ered ez az ősi ösztön? Miért vágyjuk gyermekeinkben saját magunkat látni? Miért gondoljuk azt, hogy a dolgokról csak úgy lehet gondolkozni, ahogy mi tesszük? Hogy az az egyetlen helyes ösvény, amit mi kinéztünk? Hogy az életet csak úgy lehet élni, ahogy mi éljük? És miért akarjuk, hogy saját földhöz ragadt, hozott szorongásoktól, sérelmektől és téveszméktől átitatott világképünk testet öltsön magzatunkban? A haláltól, elfeledéstől való félelem csökkentésének reményét sejtem e mögött a korlátolt emberi jellemző mögött…de ebben már végképp nem fogok elmerülni, a téma így is túlontúl szerteágazó.

Praxisom során rengeteg szülővel találkozom, aki nem tudja, nem akarja elfogadni gyermekét úgy, ahogy van. Lustának titulálja, ha nem megy neki valami és elégedetlensége bénító vakságában nem veszi észre, hogy gyermeke bizonyos területeken bizony kiemelkedő, ahogy tehetségére, érdeklődési körére sem nyitott. Naponta leül vele és rossz technikákkal, feszültséggel telve, a kapcsolatukat és a gyermek önbizalmát tovább rombolva igyekszik beleverni a fejébe valamit, ami nem fog menni, egyrészt mert rosszul közelíti meg, másrészt mert esetleg a gyerek képességei nincsenek meg hozzá, harmadrészt már kialakult egy jókora ellenállás a gyermekben a témakört illetően, nem kevés esetben a teljesítményszorongás is egyértelműen felüti a fejét. A szülő pedig abba a téves képzetbe ringatja magát, hogy ő mindent megtett és borzalmasan el van fáradva a saját gyerekével vívott harcokban. És hihetetlenül nehéz ezekből a körökből kimozdítani őket. Sajnos a legtöbbször azt tapasztalom, hogy nincs bemenet, a szakmailag alátámasztott, de köznyelven, érthetően elétárt magyarázattal sem tudnak mit kezdeni. Jobban tudják, igazuk van, elvégre a saját gyerekükről van szó. Egyszerűen képtelenek a belátásra, a változtatásra. A hiba pedig egyértelműen nem a gyerekben van, ő csupán elszenvedője szülei belső konfliktusainak, szorongásainak, hozott téves elképzeléseinek, az őket mozgató motivációk felismerésének és önismeretük teljes hiányának. A legtöbb beszélgetésből sajnos igen hamar az szűrhető le, hogy a szülő megközelíthetetlen. Saját felelősségét nem észleli, a kiskorú gyermekre tolja annak minden terhét. És a szakemberre. Nem bevonható a változásba. Többnyire a szülőt küldeném inkább terápiára, hiszen egyértelműen kiderül, hogy szétszorongja magát, rossz elemek mozgatják, egyáltalán nem lát rá saját magára. De ő köszöni, jól van, mindent jól csinál, a gyerekkel van baj, javítsam meg. Pedig ha ő kicsit közelebb kerülne önmagához, ha kicsit jobban rálátna saját magára, ha hajlandó lenne megérteni saját működését és mindennek hatását saját gyermekére, akkor talán a gyermeknek nem volna szüksége terápiára… De ő eljön. Mert sokkal nagyobb rálátása van arra, hogy baj van, hogy valami rendellenesen működik. Érzékenyebb – és egyelőre nem saját, hanem mások hazugságaiban tengődő – lélekként arra is szenzitív radarokkal rendelkezik, hogy a szülő nem fog változni, nem fogja azt a biztos közeget nyújtani számára, amire szüksége van. Így külső forrásból, egy idegen felnőttnél keres megnyugvást. Készen saját fejlődésére.

És akkor csak a tipikusan fejlődő gyermekek saját szüleik által történő nehezített elfogadásáról beszéltünk. A fejlődési rendellenességek, atipikusan működő gyerekek esetében érthető módon még komplikáltabb, még árnyaltabb ez a kép, melynek speciális lélektani háttere van és melynek kibontása külön esszét kívánna.

“…az az erő, amit az ember mozgósítani képes, amikor a (…) hamis önvédő mechanizmusok felállításáról, (…) az önsorsrontásról vagy a problémák kívülre helyezéséről (…) van szó, kis szemléletváltással ugyanúgy használható jóra, önreflexióra, belátásra, kimozdulásra, fejlődésre, szintek meglépésére is!“

Mindez talán nagyon szigorúan hangzik a részemről. Pedig a cél nem az, hogy mindezt befogadva az jusson el az ember tudatáig, hogy mindent elrontottam, kész, vége, és egy önsajnáltató hátradőléssel belesüppedjen a kanapéba, saját mozdulatlan szenvedésébe burkolózva, ami ismerősen és melegen körülöleli, mint egy puha takaró egy esős őszi délutánon. Hiszek a fejlődésben, hiszek az önmonitorozás fontosságában! Hiszek abban, hogy az ember a lélek szintjén bármikor képes változni, jobbá válni! Hiszek a hibázásban, és a hibák reflektív kijavításában! És hiszek abban, hogy az az erő, amit az ember mozgósítani képes, amikor a merev korlátok, a káros, hamis önvédő mechanizmusok felállításáról, az azokhoz való ragaszkodásról, az önsorsrontásról vagy a problémák kívülre helyezéséről, másra hárításáról van szó, kis szemléletváltással ugyanúgy használható jóra, önreflexióra, belátásra, kimozdulásra, fejlődésre, szintek meglépésére is! A kérdés csupán az, hogy hajlandóak vagyunk–e arra, hogy kinyissuk a szemünket. Van–e bennünk kellő bátorság ahhoz, hogy látni merjünk? És az ismerős, újra és újra szembejövő, de téves, kopár és nyomasztó ösvény helyett, egy új, zöldellő fákon át beszűrődő napsütéssel kísért útra helyezzük a lábunkat, és tudatosan, merészen és egyre felszabadultabban, kiegyensúlyozottabban, önazonosabban lépdeljünk rajta tovább.

A világot hiába próbáljuk erővel, fohászokkal, téves hitvallásokba kapaszkodva megváltoztatni. Kizárólag magunk felett van hatalmunk. A bennünk dúló konfliktusok megértésére, feltárására és elsimítására csak mi vagyunk képesek. Nincs herceg, aki csókkal ébreszt az ezeréves álomból. Ki–ki a maga ébredéséért felel. S amennyiben a külvilág belső világunk tükre, úgy ez az egyetlen útja közvetlen környezetünk, gyermekeink, kiterjesztve pedig a Föld bajainak orvosolására is.

Rend a lelke mindennek?

Rendezett feszültség vs rendetlen harmónia

A minap vendégségben jártunk. Érkezésünkkor a három gyermekes család legkisebbje épp apró gumicsizmájába igyekezett beleszuszakolni lábacskáit, eltorlaszolva ezzel az előszobából nappaliba vezető utat. A nagy, inkább ismeretlen, mint ismerős emberek pici helyiségbe nyomulása és fölé tornyosulása kezdetben nem zökkentette ki a gyermeket, szemlélődve folytatta a manővert. Amikor sikerült neki, boldogan felállt, illegette magát egy darabig. Ekkor belépett mögöttünk Anya is, a kislány pedig rádöbbent, hogy hozzá mérten itt mindenki idegen, így gyorsan eltorzult kicsi arca, hogy hatásosabban szólongathassa a biztonságot nyújtó személyt. Fel is kapták azonnal óvón, a fiatal édesanya könnyedén tovalibbent karján a gyermekkel, teret adva ezzel számunkra a betekintésre.

Igazi nagycsaládos, hétköznap esti, fürdetés előtti jelenetbe csöppenünk. A középső gyermek Apával játszik a földön, cserfesen magyaráz, a családfő készségesen része a játéknak, valamit papírra körmöl a gyermek instrukciói mentén. Körülöttük szétszórt játékok, ceruzák, használt rajzlapok. Kintről már sötétség borul a szobára, a vidám tevékenykedőket csupán félhomály jelzi. Meghitt káosz minden. A legnagyobb az étkezőasztalnál ül, komótosan fogyasztja vacsorája maradékát, kissé rezignált arccal figyeli a valószínűleg megszokott jeleneteket. Az asztalon egy morzsányi hely sincs, a földön ételmaradékok, leesett szalvéta, természetesen vajas felével lefelé huppant szelet kenyér, kilögybölt üdítő. A lila műanyag pohár arrébb gurul, majd még finoman és hangtalanul előre-hátra hintázik párat, miután a falatozásban lábat lógázó kamasz fenékbe billenti.

Az édesanya nem szabadkozik a felfordulás miatt, nem kezd el gyorsan, idegesen pakolni vagy arrébb toszogatni, hirtelen jött, értelmetlen feladatokkal elárasztani koszhalmon kényelmesen üldögélő fiát. Helyette kedélyesen üdítővel kínál minket, majd a szekrényből poharakat, a hűtőből nedűt vesz elő, hogy könnyedén ki is szolgálhasson bennünket. Mindezt továbbra is egy gyermekkel a csípőjén. Ezután kér egy kis időt, vetkőztetni kezdi a gyermeket és rövid időre a fürdőszobába vonul vele. Mi pedig vigyázva, nehogy rálépjünk egy fájdalmas következményekkel járó legódarabra vagy talpunk alatt tovább foszló félig rágott, nyáltól kissé szottyos ropira, közelebb osonunk, hogy helyet túrva magunknak csatlakozzunk a szendvicsbe utolsókat harapó fiúcskához és a maszatos pultra könyökölve laza beszélgetésbe kezdjünk vele.

Mindeközben a családfő is feltápászkodik. Az óvatos lépkedésben komoly gyakorlatot mutatva közelebb jön, kicsit pakol körülöttünk, helyet csinál az étkezőfelületen. Mozdulatai lazák, ráérősek, egyáltalán nem feszeng az enyhe felfordulás miatt. Meg-megáll, kérdez, a pultra támaszkodva mosolyogva belefeledkezik a válaszba. A kis cserfes középső is csatlakozik, minket is játékba von. Rendelkezésére is állunk, nem lehet nemet mondani, nem is akarunk. Kedvesen csalogat és még azt is elfogadja, hogy közben figyelmünk félig a felnőttekre essék. Itt is-ott is jelen vagyunk és ebben némán meg is egyezünk. Mindenkinek jó így.

Lassan – egyetlen finom kérésre – a középső is csatlakozik a már pancsoló kishúghoz, így az édesanya is kimerészkedik hozzánk – a lányok már egymást szórakoztatják. A halk fürdőzés előterében a felnőttek belemelegszenek a gondtalan beszélgetésbe. A szülők kezdenek kisimulni, lassan átlényegülnek, engedik el a természetesen vett, de azért nyilván fárasztó hétköznapi akadályokat, a kizárólagos szülő szerepet. Az enerváltan görnyedt testtartást kisimult felnőttek szálegyenes elevensége veszi át. Előttünk teli poharak, alattunk morzsák.

Hamarosan tiszta, illatos, mackós egyenpizsamába bújt gyermekek kandikálnak ki a fürdőszobából. Kézenfogva, teljes tudatában az így kiváltott hatásnak. Kislányos ügyetlenkedéssel pocakjukat kissé előre tolva, széles mosollyal, csillogó szemmel illegetik magukat, sütkéreznek a figyelemben, a habfürdő után ráadásként a felnőttek ellágyult tekintetében is hosszasan megfürdenek. A dicsérő szavak és a jó éjt puszik kiosztása után ki-ki szó nélkül bebújik a saját ágyába. Az édesanya nagyjából öt percre tűnik el csupán a gyerekszoba sötétjében, majd minden további nélkül csatlakozik hozzánk, hogy az aprónép a felnőttek beszélgetésének, a szülők fel-felhangzó, energiával teli, de lágy nevetésének nyugtató háttérmorajának segedelmével juthasson el az álmok birodalmába.

Hajnali kettőig folyik a kötetlen, színvonalas diskurzus. És némiképp a szesz. A kamaszfiú egy darabig csendesen, olykor szolidan be-bekapcsolódva vesz részt a nagyok eszmecseréjében, majd szinte észrevétlenül vonul el, amikor kellőképpen elfárad és a beszélgetés többé nem követhető és nem is érdekes. Saját belső órája kiválóan működik, időben jelez, késő van már, holnap iskola.

Végül jelez a miénk is. Reggel kelni kell, jön a vizes, no meg várnak az óvoda, iskola, munka körök. Szépen-lassan összeszedelődzködünk, magunkra operáljuk a rengeteg réteg melegséget, majd az általunk használt poharakat, a maradék popcorn és chips forgácsokkal bélelt fenekű tálakat, a békésen szuszogó gyerekeket és az otthonos légkört magunk mögött hagyva kilépünk a hideg őszi hegyvidéki levegőre. Vendéglátóink készséggel a kapuig kísérnek, váltunk még pár kedélyes szót, végül egymást átkarolva hazaandalgunk a kéményekből kiáramló füst által karcolt koromfekete ég alatt.

Én pedig elgondolkodom. Vajon számít ez? Fontos, hogy a vendégek fogadására minden csillogjon és kapitányos rendben sorakozzanak az illedelmesre fésült gyerekek? Annyi családot látni, ahol kényszeres rend fogad, az étel a szervírozáshoz a nagymamától örökölt szépnek mondott, kissé ódivatú tálalóedénybe kerül át – növelve a mosatlant, a vízfogyasztást, a munkát. Ahol a háziasszony idegesen, kapkodva pörög és a társaságba való belefeledkezés helyett azon sopánkodik, hogy mennyi dolga volt, már megint nem lett kész és hogy a Jancsika sem pakolt el a szobájában, a Pista meg nem vitte ki a szemetet, pedig ötször kérte. Senki nem boldog, egy gyufát nem lehet arrébb rakni, egy felmarkolt szennyeskupacból kiejtett zokni is bűn, és a salátához sem merünk hozzányúlni a rajta lévő színpompás díszítéstől. Anya, a család lelke tiszta ideg. Mindezt a rend nevében ugye. A rendért, amibe belekapaszkodhat, ami számára keretet, biztonságot nyújt. De amely uralja, felemészti őt és terheli környezetét, a családi légkört, kapcsolódását a legfontosabbakkal.

Ahhoz is volt már szerencsém, hogy egy édesanya annyira bepánikolt attól, hogy még csak mászni tudó korban lévő gyermeke elevickélt a fehérneműs fiókhoz, kihúzta és elkezdte kirámolni azt, hogy odaszaladt hozzá és indokolatlan erővel visszacsapta a fiókot. Az apró gyermekujjakkal együtt. Éktelen ordítás, kétségbeesés, bűntudatos fiatal nő, szemforgató fiatal férj. Vibrálás, feszültség. A szorongás, a tökéleteshez való ragaszkodás, a kontroll vágya felesleges hibát és rossz érzéseket szít ismét. Épp azt, amit kétségbeesetten igyekszünk elkerülni.

Persze láttam már mosogatóban felhalmozott ételmaradékoktól kornyadozó tányértornyok, szétdobált ruhák, széttört játékok, széttépett könyvek, morzsahegyek tetején dohányozva üldögélő anyát is, aki sziszegő hangon, elfojtott gyűlölettel beszélt gyermekei apjához, miközben amaz a feleségnek való megfelelési igyekezetében, jobb eszköz hiányában üvöltve próbálta terelgetni a földön vergődő kölyköket.

Ítéletet mondani tehát sem a rend, sem a rendetlenség javára nem fogok. Mindenki döntse el maga, hogy a káoszban vagy a rendben leli meg a saját harmóniáját. A kulcs nem e kettő ellentétében, jó vagy rossz mivoltában rejlik. A feszültség megléte avagy hiánya az, ami döntőbíró lehet abban, hogy egy otthoni környezet kellemes vagy kellemetlen, ily módon pedig, hogy jó-e ott gyermeknek vagy felnőttnek lenni. Végeredményében tehát felfüggeszthetjük a szemöldök összehúzást vagy az elborzadó, lopott pillantásváltásokat az ízlésünkhöz mérten kissé kupisabbnak vagy koszosabbnak tűnő háztartásokba belépve. S ugyanígy a patikás rend láttán is elfelejthetjük az elhamarkodott ítélethozatalt. Inkább koncentráljuk a légkörre, a személyek által behozott erőkre és akár lenyűgözöttséggel is figyelhetjük, hogy valaki milyen könnyedén létezik egy számunkra elképzelhetetlen közegben. És ha már valamin, akkor inkább a vibráló vs feszültségmentes légkör spektrumon vizsgálódjunk csendben. Tanulva, ötletet merítve, magukba nézve. Az ismerős közegbe hazatérve pedig össze lehet mosolyogni, fel lehet sóhajtani, de legfőképpen akkor, ha a harmónia adott. Ha önazonos, görcsmentes és minden érintett számára jóleső az általunk otthonnak nevezett közeg. Rendetlenül rendes. Vagy rendesen rendetlen.

Hol kezdődik a figyelemzavar?

Rövid elmélkedés a diagnosztika határairól

Gyakran kapom meg ezt a kérdést.

S ami érdekes, hogy elsősorban nem is a szülőktől, hanem érdeklődő barátoktól vagy szakmai műhelyek során. A szülők ennél bevonódottabban gondolkodnak, ez a kérdés tehát nem hangzik el. Ha tagad, akkor tagad, ha pedig elfogadja a helyzetet, akkor inkább a bevethető eszközök, lehetőségek, működő terápiák érdeklik, nem a határvonalak.

A válasz pedig egyáltalán nem konkrét és nem is egyszerű. Bár jobban belegondolva mégiscsak. A rövid válasz így szól ugyanis: halvány lila gőzöm sincs. Ki mondja meg egyáltalán? Nyilván. A diagnoszták, a szakemberek. Köztük én is. És igen, vannak ordító jelek, amik előtt nem lehet szemet hunyni. És vannak mankók is. Ilyen a zavar kifejezés, ami egy visszafordíthatatlan állapotra utal, szemben például egy nehézséggel. Vagy például az, hogy valami mennyire befolyásolja az életminőséget, az élet szervezését, a mindennapokat. Akadályt jelent-e bármiben is vagy csak kicsit lassabban, tehát nehezítve működöm az adott területen. Na de ez túl messzire visz, komolyan bele lehetne bonyolódni abba, hogy kinek mi minden és miért jelenthet nehézséget az életben, még ha nincs is róla papírja… Ez azonban egy rövid posztnak készül, maradok tehát a tárgynál.

Hadd meséljek el egy rövid történetet egy kislányról, akit nem is oly régen vizsgáltam az édesanyja kérésére, aki szolidan azon aggodalmaskodott, hogy a gyermek érett-e az iskolakezdésre. Ennek megállapítását várta tőlem. Egyáltalán nem szélsőséges, az ő esetében inkább egészséges gondoskodástól áthatott bizonytalanságának oka egyrészt az óvoda visszajelzése volt, ahol számára értelmetlen szakszavak kerültek leírásra és maradtak magyarázat nélkül, másrészt ahogy ő is megfogalmazta, gyermeke sokszor figyelmetlen, nem tud elmélyülni tevékenységekben, állandóan pörög, a reggeli elindulások különösen nehézkesek. A kislánnyal töltött idő alatt tehát a tanulási képességek tényszerű vizsgálatán túl akár megfigyelések, akár konkrét gyakorlatok segítségével arra kerestem a választ, hogy képességek és figyelemkoncentráció tekintetében érett-e az iskolai, leginkább pedig a tanórai kihívásokra.

Röviden és velősen: okos, ügyes, cserfes kislányhoz volt szerencsém, akivel elröppent a közös idő, minden általam hozott játékos kihívásra és feladathelyzetre nyitott volt és jó színvonalú megoldásai születtek. Karakteréhez hozzátartozott, hogy minden érdekelte, mindent tudni akart, állandóan kérdezett, szinte követelte a következő feladatot, újabb információt, ismeretet, tudást. És jómagam is megfigyelhettem, hogy valóban van mindenhez egy kommentje, kissé sürgető és türelmetlen. Mindez azonban közel sem öltött szélsőséges mértéket. Bizonyos voltam abban, hogy ennek a gyermeknek – az egyébként akár intőnek is nevezhető megfigyelések ellenére – köze nincsen a figyelemzavarhoz.

És elkezdtek mocorogni bennem friss humanisztikus asztrológiai tanulmányaim. Mivel a képességvizsgálat miatt tudtam a gyermek pontos születés dátumát, azt is tudtam, hogy Napja az ikrekben van. És ez bár egy igen apró szegmense az őt összegyúró karaktereknek, mégis igen beszédes lehet. Szándékosan nem írom le, hogy mit szűrtem le, milyen is az ikrek karakterű gyermek, mert nem célom, hogy a sorokat olvasva felszínes elemzésekbe kezdjen bárki is. (Ha a téma felkeltette az érdeklődésedet és kijátszanád ezt a titokzatosságot, biztosan nem fogsz közelebb kerülni a válaszhoz akkor sem, ha beírod a keresőbe a napi horoszkóp címszavakat… Megteheted, de nincs sok értelme.)

Az édesanyának való visszajelzés során vettem egy nagy levegőt és félszegen felvezettem az asztrós témát, hiszen tudom, hogy ennek befogadásához nagyfokú nyitottság kell és igen szűk határmezsgyén mozog, hogy sarlatánnak kikiáltva kiebrudal az otthonából avagy eljutnak hozzá az újszerű tartalmak.

Utóbbi történt. Nem várt hálával és felismeréssel nyugtázta szavaimat. Azt mondta, még soha senki nem írta ilyen jól le önön gyermeke lényegét és még soha nem kapott ekkora segítséget abban, hogy értse és elfogadja őt.

És talán itt rejlik a válasz a kérdésre. Egyénileg kezelni minden esetet, minden egyes gyermeket. Megérteni karaktere lényegét, a mozgatóit. Holisztikusan szemlélni minden emberi lényt, nem csupán adatokkal, a tudomány mutatóival meghatározni, hanem mélyen megfigyelni, megismerni, megérteni, elfogadni. Ehhez idő kell. És nyitottság. Több szemlélet okos és érzékeny összegyúrása. Így és csakis így fogom tudni megmondani, hogy valaki figyelemzavaros vagy sem. Így tudom kiválasztani a számára megfelelő bánásmódot. Így tudok szakemberként jól segíteni, anyaként pedig jól szeretni. Így. Csakis így.

A figyelemzavarról legközelebb bővebben 2022.11.18-án, az Anya hét! programsorozat keretein belül mesélek online. A Figyelemzavaros gyermek a családban – káosz helyett harmónia című előadásra az alábbi gombok valamelyikére kattintva tudsz jelentkezni.

Facebook – Anya hét!
Youliayoga – Anya hét!

Korfballon innen és túl

Őszinte beszélgetéssorozat a Magyar Korfball Válogatott tagjaival

A sorozat záróepizódjaként talán nem is választhattam volna más beszélgetőpartnert, mint azt az igazán inspiráló fiatalembert, akinek a korfballról alkotott nézőpontját játékosi mivoltán túl játékvezetői és szövetségi kapitányi élményei is gazdagítják. Az augusztusi Beach Korfball Világbajnokság apropóján ő is megjárta Marokkót, de ha nem így lett volna, akkor is tapasztalt játékosnak számít felnőtt válogatottunkban. Magabiztos rutinnal várja tehát a 2022. október 31-én kezdődő, Törökországban megrendezésre kerülő Világbajnoki selejtezőt. A negyedik, s egyben utolsó beszélgetés során a gyors mozgásáról és játékintelligenciájáról is híres Majer Zsoltot faggattam. Korfballról, válogatottságról. És egy kicsit másról.

NÉVJEGY

Név: Majer Zsolt Ferenc

Életkor: 25 év

Magasság: 180 cm

Válogatott mezszám: 11

Klubcsapat: 1908 SZAC Budapest

A csapattársaidat már jól kifaggattam a Beach Világbajnokságról, kezdjük inkább máshol. Három eltérő szerepkörben mozogsz a korfon belül. Játékos, játékvezető és szövetségi kapitány. Hogyan definiálnád magad?

Zsolti: Hosszú évekig elsősorban játékos voltam. Nem is tudom, mi volt az a pont, amikor rájöttem, hogy tetszene az edzősködés. Talán érkeztek pozitív visszajelzések, amikor eljöttek fiatalabb játékosok az edzéseinkre a KIWI-ből (Kispesti Waldorf Iskola – a szerk.), hogy jól segítem őket a tapasztalataim alapján. Igen, ez indíthatta el. Így alakult, hogy elkezdtem a Barna (Hack Barnabás: az 1908 SZAC Budapest vezetőedzője – a szerk.) mellett segíteni a SZAC akkor induló fiatal csapatát és megtetszett a feladat. Szintén a Barna mellett kezdtem el segíteni az U17-es válogatottat. Majd megszakadtak az edzői szerepkörök, nem maradt rájuk időm. Ha nem tudok valamit teljes bedobással csinálni, azt nem csinálom, mert az nekem lelkileg sem jó. Pláne ha ekkora felelősségről van szó.

A játékvezetés is játékosi mivoltomból ered. Nem voltak rá különleges ambícióim, csak nyitott voltam, így elmentem az éppen kínálkozó játékvezető képzésre. Azóta is élvezem a játékvezetést. Nagyon jó személyiségfejlesztőnek tartom az edzősködéssel együtt, úgyhogy hétköznapi hasznát is tapasztalom.

Van összefüggés a három szerepkör között?

Zsolti: Mindenképpen. De egyébként a korfballban könnyebben összehozható, hogy több színtéren is helytálljon az ember, mint egy másik sportban.

Ha játékosként megélem a szituációkat belülről, játékvezetőként pedig kívülről, akkor könnyebb együttérezni mindkét féllel. El tudom fogadni például a rossz ítéleteket, amik úgyis lesznek, hiszen elkerülhetetlen, hogy néha rossz ítéletet hozz játékvezetőként. Viszont azt is tudom, hogy nagyon nem mindegy, azokat hogyan reagálod a játékosok felé. Ugyanígy tudom azt is, hogy játékosként milyen rosszul tud érinteni egy rossz ítélet, ahogy azt is, hogy játékvezetőként milyen nehéz helyezkedni, mindent jól átlátni. Tehát ez oda – vissza működik. Mindkét féllel empatikusabb tudok így lenni és el tudom fogadni a hibákat.

A szövetségi kapitányi szerepkörbe is be tudod építeni ezeket a kétoldalú tapasztalatokat?

Zsolti: Játékosként már elég sok nemzetközi tornán vettem és veszek részt, tehát még mindig aktívan tevékenykedem, mint játékos. Ez értelemszerűen nagyon sokat tud segíteni abban, hogy tudjam, egy-egy torna előtt, egy-egy szituációban vagy a felkészülés során a játékosok hogyan gondolkodhatnak, mire van szükségük. A friss tapasztalatok sokat segítenek a játékosokkal való kommunikációban, illetve abban, hogy a fejlődésüket támogatni tudjam.

Említetted a játékvezetés személyiségfejlesztő hatását. Mesélj még erről, kérlek!

Zsolti: Játékvezetőként gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy az ember konfliktusba kerüljön. Csomó konfliktuskezelési stratégiát ki lehet próbálni, illetve meg lehet tanulni, hogy kivel szemben melyiket érdemes alkalmazni. Ez például az élet más területein is hasznos tud lenni, hiszen nyilván más és más személyiségtípusú emberrel találkozol pályán kívül is. Ha ezeket megtanulod, hamarabb közös nevezőre jutsz bárkivel.

Ritka, hogy valaki ennyire tudatos legyen egy látszólag nem annyira komplex tevékenységgél kapcsolatban. Honnan ered ez a monitorozási hajlam?

Zsolti: Az a helyzet, hogy az egyetemen edzői szakra járok és ott tanítanak nekünk sportpszichológiát meg sportpedagógiát egymásra épülő kurzusokon. Nagyon jó képzést kapunk és a friss tudást azonnal van lehetőségem kipróbálni a gyakorlatban. Innen jön ez a tudatosság. Megkapjuk a nyers, elméleti anyagokat, amin szeretek gondolkozni, továbbvinni a gyakorlatba, tudatosan használni. Néha sikerül, néha nem, de utóbbiból is lehet tanulni.

Mi motivál az U17-es szövetségi kapitányi feladataiddal kapcsolatban?

Zsolti: Már önmagában hatalmas motiváció az, hogy ekkora felelősséggel bíztak meg minket, a stábot (Majer Zsolton kívül Bellusz Kristóf, Berényi Tamás Áron és Tasnádi Sára jelentik az U17-es edzői stábot – a szerk.). Ez egy nagyon fontos korosztály és kardinális kérdés, hogy a játékosok minél jobban fejlődjenek, megmaradjanak a korfballnak és ebből később a felnőtt válogatott és az egész magyar korfball profitálni tudjon. Azt tapasztalom, hogy nem csak a korfballban, de sajnos más sportágakban is nagyon nagy a lemorzsolódás a 16 és 20 év közötti időszakban. Célom az, hogy ezek az elképesztően tehetséges fiatalok a fejlődés mellett motiváltak, lelkesek maradjanak, és folytassák a korfballt.

Nagyon szeretek edzősködni és tanítani, így már önmagában az is egy nagy motiváció, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.

Akkor ez a pozíció egy egyetemi kiegészítő gyakorlatnak is betudható?

Zsolti: Igen, nagyon jó annak. Frissen tapasztalom a hasznát az egyetemen tanultaknak.

Milyen sportág edzője leszel?

Zsolti: Ez egy szakedzői szak, de kosárlabda szakirányon. A labdarúgás jobban érdekelt volna, csak az ELTE-n nem indult, a TF-re meg nem szerettem volna menni. A kérdés nekem sem teljesen tisztázott egyébként, de valószínűleg a labdarúgás lesz a végső állomás, ami persze nem zárja ki a korfballt. Bár sajnos egy idő után az anyagiak sem lesznek elhanyagolhatók.

Melyik korosztály érdekel?

Zsolti: Egyelőre csak U17-tel foglalkoztam, labdarúgásban pedig még egyáltalán nem foglalkoztam csapattal. Kitűzött célom egyébként későbbre, hogy majd felnőtt korosztállyal foglalkozzak. Ott egészen más dolgokra kell helyezni a hangsúlyt, mint utánpótlásban. Mindkettő izgalmas, de mindkettő más miatt. Nagyon kicsikkel nem foglalkoznék egyelőre. Mondjuk 10 éves kor fölött nyitott vagyok bármely korosztályra. Valószínűleg egyik csapattársammal lesz is egy U12-es csapatunk nyáron, de annak szervezése még folyamatban.

Úgy tudom, a labdarúgás nem csak leendő edzőként van jelen az életedben, hanem aktív játékosként is.

Zsolti: Igen, úgy mondhatnám, hogy amatőr szinten magas szinten focizom, de profi vagy országos szinten azért nem. Tehát Budapest I. osztályában, a Csepel-Csep-Gól FC-nél. Mindig is nagyon szerettem focizni és egyszer eljött az a pont az életemben, hogy kipróbáljam, milyen is nagypályán, így fogtam magam és lementem az ELTE-BEAC-hoz. Elképesztően jó élmény volt, sokkal pozitívabb közeg fogadott, mint vártam. Nagyon élvezem a sok edzést, a sok küzdést, a sok hajtást. Azóta azért csapatot váltottam. Ez most pont az a szint, amit profinak gondolnak az emberek, de azért ez még eléggé amatőr – nevet. A fociban gyakorlatilag ez a legnehezebb szint, mert profi hozzáállást várnak, ugyanakkor a körülmények nem azok. Suliba jársz, dolgozol mellette, több csapattársamnak családja is van. Teljes élet mellett kell a prioritási sorban legelőre helyezned az edzéseket.

Te ezt hogy tudod megoldani?

Zsolti: Szerencsére a munkámat rugalmasan tudom végezni, én szabom meg az időbeosztásomat, így ott tudok lenni a délutáni, esti edzéseken.

Mi élvez most prioritást? A foci vagy a korfball?

Zsolti: Eléggé hullámzó, de a foci tud prioritást élvezni. A korfballos motivációm attól függ, hogy készülünk – e nemzetközi eseményre. Most például egyértelműen a korfball az első. De a Magyar Bajnokság már nem elég motiváció ahhoz, hogy a korfball háttérbe szorítsa a focit.

És a játékosi, játékvezetői, edzői státuszaid között tudsz sorrendet állítani?

Zsolti: Fú, ez nagyon nehéz kérdés. Te mit mondanál erre? Na jó. Azt válaszolnám, hogy nem tudok dönteni. Egyfolytában jár az agyam. Egyik pillanatban az U17 ügyein gondolkozom, másik pillanatban valamin játékosként. Váltják egymást a gondolatok. A játékvezetéssel pedig egyáltalán nem foglalkozom, amíg nem vagyok a helyzetben.

Evezzünk kicsit más vizekre. Rengeteg tapasztalatod van már válogatott felkészülésekkel kapcsolatban. Hogy érzed, hogy sikerült ez a mostani?

Zsolti: A korábbiakkal összehasonlítva is úgy érzem, nagyon jól sikerült ez a mostani, hiszen voltak felkészülési meccseink és több edzőhétvégénk, programunk az U21-esekkel. Többször voltunk Csehországban a nyáron, szeptemberben Szlovákiában a Mayor Cup-on, a szerbek pedig hozzánk jöttek látogatóba. Én a felkészülés nagyjából felén tudtam részt venni, leginkább a foci miatt. Azt érzem, hogy a csapatunk maximálisan felkészült, jó formába kerültünk. Én magabiztosan vágok neki ennek a VB selejtezőnek. Nagyon várom már a tornát.

Bocs, de erre lecsapnék: Mitől volt elég a te 50 % – os jelenléted?

Zsolti: Heti 4-5 fociedzésem van, ahol nagyon sokat foglalkozunk az erőnléttel, robbanékonysággal, így ez adott. Ezen kívül heti egy korfball edzésre biztosan eljártam és az edzőhétvégéken is részt vettem. Ennyi edzéssel fizikálisan készen lesz az ember a tornára. A bajnoki meccseknek, valamint a Beach Korfball Világbajnokságnak köszönhetően friss meccsrutinom is van, és az elmúlt évek tapasztalatai, játékpercei is számítanak. Remélem, hogy ez elég volt. De majd kint meglátjuk.

Örülök, hogy említed a Beachet. Mit emelnél ki arról az eseményről? Mit hozol magaddal?

Zsolti: Őszinte leszek, nem tudom, mikor éreztem magam ennyire jól egy tornán. Nagyon-nagyon egy húron pendült a társaság. Gyakorlatilag az összes időt együtt töltöttük mindannyian, csapatként. Nagyon speciális helyzet volt, hogy az edzőnk nem tudott velünk utazni, így saját magunkra voltunk utalva, mindent közösen, nekünk kellett megoldani. Nagyon sokat nevettünk. Annak köszönhetően, hogy a torna előtt volt pár szabadnapunk, még jobban megerősödhetett a csapategység. Emiatt is tudtunk sokkal jobban küzdeni a pályán és semmi feszültség nem volt senkiben, ha bárki hibázott. Őszintén szólva nagyon ritka, hogy egy tornán semmi feszültség ne legyen egy csapatban. Természetes, ha van.

A VB selejtezőn is létrejöhet egy ilyen szintű csapategység?

Zsolti: Igazából összehasonlíthatatlan a két esemény. Gyakorlatilag a keret dupla akkora. Tizenhárom fő a keret, plusz két stábtag utazik velünk (Hack Barnabás: szövetségi kapitány, Jakab Olivér Rudolf: csapatmenedzser – a szerk.), ennyi ember pedig nem tud állandóan egységesen mozogni. Lehetetlen folyamatos közösséget alkotni. De én minden torna előtt teljesen pozitívan és optimistán látom a csapatot. Biztos, hogy nagyon jól fogom érezni magam, akár a pályán, akár azon kívül. Ezt érzem a többieken is. Persze biztos, hogy lesznek olyanok is, akiknek lesznek nehezebb pillanataik, de azért vagyunk egy csapat, hogy segítsünk egymásnak ezeken túllendülni.

Az eredmény tekintetében mi a cél, mikor lennétek elégedettek?

Zsolti: A többiek nevében még nem tudok nyilatkozni. Fontos, hogy ismerjük egymás elképzeléseit ezzel a kérdéssel kapcsolatban, de a személyes célkitűzések megbeszélésére már a helyszínen fogunk időt szánni. A saját nevemben nyilatkozva pedig több célt szoktam kitűzni: van egy álomcél, egy reális cél, illetve egy alapminimum elvárás. A jelenlegi torna esetében ezek nem is feltétlenül különböznek egymástól. Az alapelvárás az, hogy az első két hely valamelyikén végezzünk. A reális és az álom pedig az, hogy megnyerjük ezt a tornát. De a realitás és az álom között nagy különbség tud lenni, sok mindenen múlik.

Min múlhat az álomcél megvalósulása?

Zsolti: A csapat akaratán nem fog múlni. Senkin nem érzem, hogy félvállról venné. Azon fog múlni, hogy mennyire tudunk higgadtak maradni a kiélezett szituációkban. De úgy gondolom, hogy ezúttal mentálisan is egészen profin készülünk a tornára és rengeteg tapasztalat van ebben a keretben. Vannak rutinos játékosaink és vannak kevésbé rutinos, de nagyon tehetséges játékosaink. A keret teljesen egész és egységet tud alkotni. Ez lesz a kulcs. Mindannyian egy irányba tartunk és én bízom benne, hogy ez meg fog mutatkozni a pályán is.

Mik a személyes céljaid? Mitől lennél elégedett a saját szerepléseddel?

Zsolti: Én mindig akkor vagyok elégedett és akkor élvezem igazán a játékot, ha úgy érzem, hogy kevés hibával játszom. Tehát nincsenek ki nem kényszerített hibáim, labdaeladások, kapkodva meghozott döntések. Fontos, hogy jó döntéseket hozzak és a csapat számára mindig a lehető legjobb megoldást válasszam. Illetve én eléggé szeretek nyerni azon kívül, hogy élvezzük a játékot. Alapvetően akkor vagyok elégedett, ha győzni tud a csapat.

Mi a speciális képességed korfball játékosként?

Zsolti: Szerintem jól látok a pályán. Tudom, hova fog mozogni a csapattársam, hogy tudom jól helyzetbe hozni és hogy tudok én helyzetbe kerülni. Talán ez az erősségem és szeretem is kihasználni. Illetve még nagyon szeretem az ellenfél mozgását elemezgetni és így tudatosan játszani ellene. Emellett a csapattársaimat is ellátni hasznos tanácsokkal a megfigyeléseimmel kapcsolatban.

És mi az a plusz, amit a személyiségeddel tudsz belevinni a csapatba?

Zsolti: A pozitivitásom. A lendületem, hajtóerőm. A magabiztosságom.

Milyen álomnégyest raknál össze a jelen kerettagokból?

Zsolti: Na erre az a válaszom, hogy én nagyjából mindenkivel tudok és szeretek is játszani. Mindenkivel másért. Úgy gondolom, hogy az edzőnek a dolga összeállítani az oldalakat és én maximálisan bízom benne.

Mivel töltöd szívesen az egyetem, munka, foci, korfball mellett fennmaradó szabadidőd?

Zsolti: Most egyébként a szakdolgozatomat kezdem el összeállítani. De meglepő módon szeretek sportolni még ezeken kívül. Szoktam teniszezni járni a bátyámmal, illetve kispályás foci bajnokságon veszünk részt egy baráti társasággal. Jó időben kosarazni is ki szoktunk járni. Szeretek festeni, de ahhoz ihletett állapot kell. Természetesen szeretek sorozatokat nézni. Szeretek új dolgokba belevágni: új úticél, új tevékenység kipróbálása. Sok mindent csinálok és elég változatosan.

Mi a legutóbbi új dolog, amibe belevágtál?

Zsolti (nevet): Jelentkeztem labdarúgó játékvezető képzésre, de végül nem vágtam bele, mert rájöttem, hogy nem fér bele az időmbe. De nemrég láttam egy hirdetést egy amatőr tenisz kupára és gondoltam, jó volna kipróbálni magam ismeretlen emberek ellen is, így beneveztem. Ez egy egész napos szombati program volt és nagyon jó tapasztalattal szolgált.

Miket szoktál festeni?

Zsolti: Hát igazából ha látok egy alkotást, ami akár a színek, akár a formák miatt megtetszik, akkor újra alkotom, elkészítem magamnak. Ez jó levezetés. Utána pedig oda tudom adni valakinek ajándékba vagy kirakom a falra. Ennyi.

A magyarországi BEK döntőn, valamint a Beach Korfball Világbajnokságon készült fényképek Marco Spelten munkái.

actiefotografie.nl

Az október 31-én kezdődő Világbajnoki selejtezőről, beosztásról, élő közvetítésről az alábbi gombra kattintva olvashatsz bővebben.

Több infó