És aki mögötte van…

A felsoroláson túl

Jó szokás szerint szolidan felsorakoztattam ezt az egyébként csekély számú és még annyira sem leíró végzettséget. Holott egyáltalán nem hiszek abban, hogy ez bármi igazán fontosat elmondana rólam.

Tapasztalataim szerint, ha valaki meghallja, hogy gyógypedagógus vagyok, általában három dolgot csinál: 1) együttérzően sóhajt és a mellkasát lapogatva, lefelé pillogva elmormolja, hogy akkor biztosan nagyon jó és türelmes ember vagyok. 2) kifejezi, hogy az nagyon nehéz hivatás lehet és ő bizony ezt nem tudná csinálni, minden elismerése. 3) azonnal belevág egy történetbe arról, hogy a szomszédja hogyan nőtte ki az autizmust/ tanácsot kér, merthogy a Gizike kisunokája is, jajjaj…

Természetszerűleg mindenkinek van egy előgondolata arról, hogy mi a fene is ez az egész és valahogyan saját viszonyulását is szeretné meglelni hozzá. És nincs is ezzel baj. Én csupán az első pontban megfogalmazott tévhit eloszlatására tennék kísérletet. Nem, nem vagyok jó ember attól, hogy gyógypedagógus vagyok. Mint ahogy az orvos sem lesz jó ember attól, hogy orvos és a színész sem lesz jó ember attól, hogy színész. A nyolc osztályt végzett pedig nem lesz kevésbé jó. Nem bizony. Címkék ezek csupán, melyek különböző észrevétlen, és nehezen levetkőzhető társításokat szülnek az emberi tudatban. Nem attól vagyok tehát jó ember, hogy gyógypedagógus vagyok, hanem attól vagyok jó gyógypedagógus, hogy jó ember vagyok. Szerintem ez – ha már valahogy, akkor – így hozható összefüggésbe.

Persze hát miféle ember mondja magára, hogy jó ember? Micsoda dolog ez? Ugye? Kezdenénk kicsit szemöldök felvonva morgolódni…

Csak tessék, csak tessék. Egészen nyugodtan. Az álszerénység nem kenyerem, ahogy semmi egyéb álságos sem. Egyszerűen felesleges, értelmetlen mozzanatok. A feladat nem csupán az, hogy azonosítsuk és erőforrásossá tegyük a gyengeségeinket, hanem az is, hogy erősségeink felismert, büszkén vállalt támaszaink lehessenek.

No de mi segít abban, hogy kiemelkedően helyt tudjak állni gyógypedagógiai feladatkörökben? Látom a gyermeket. Akár a fogyatékosság, akár a nehézség mögött. Értem, támogatom a szülőt és bevonom a gyermekével kapcsolatos ügyekbe. Személyiségemnek erejét is bátran használom a gyógyító munka során. Személyre szabok. Észreveszem és értékelem az összes apró változást, fejlődést. Figyelek, figyelek, figyelek.

“A figyelem a nagylelkűség legritkább és legtisztább formája.”

Simone Weil

Jelenleg is teljes állású gyógypedagógusként dolgozom egy speciális gyerekeket oktató – nevelő intézményben. A gyerekek között töltött idő, a napi kapcsolódás, a közösségi lét ereje nyújtotta lehetőségek az állandó, több szintű adásra nagyon fontos elemek számomra.

S bár ez a hivatás, ez a fő profil, azért igyekszem bővíteni a látóterem, túllátni ezen a világon, és ha úgy tetszik, akár önkéntes, szerelem munkaként tekinteni rá. Talán az anyagi – és a társadalmi megbecsülés hiányában nekem ez a gondolat szükséges a maradáshoz. Az állami lehetőségek szabta korlátokba való állandó beleütközés okozta kiégés elkerülésére pedig nem engedem kreativitásom és fokozott segítő szándékom elfojtani, hanem lendülettel kísérletezem az élet tágabb területein is.